Tari Annamária SlowHow előadásán jártunk. A Slow Budapest az emberi léptékű, a digitális és a valós világ közötti egyensúly megtalálását tűzte a zászlajára a programjaiban, így aki erre kíváncsi, jobb helyen nem is járhatott azon a csütörtök este.
Tari Annamáriát hallgatni olyan, mintha a jelen, a jövő és a múlt találkozna egyszerre. Érdekességek, megfigyelések, kutatások és prognózisok röpködnek szép rendben és érthetően. Kirajzolódik egy kép, de nemcsak borzongást és kínos csendet okozó tapasztalatokat hallunk, megoldásokat és reménysugarakat is kapunk.
Amikor a 9-10 éves gyerekek járnak, szakítanak, és mindezt a Facebook-ra is kirakják, ott valami tényleg megváltozott.
A generációk közötti szakadék legnagyobb veszélye az, hogy a szülők, tanárok egyfelől felmérni sem képesek a veszélyforrásokat, és bizonyos digitális felületek erejét. Az online zaklatás, a kiközösítés, a megszégyenítés valóság, és a gyerekek 35-40%-a átélte már. Nemcsak áldozat szerepből, hanem „elkövetőként” is, hiszen az énvédő mechanizmusok gyorsan átsodorják a túloldalra. A feszültséget, a kifejezhetetlen vagy épp meg sem fogalmazott érzelmeket valahogy le kell vezetni.
Ennél már csak az a bagatellizálás rosszabb, amikor egy vállrándítással elintézik az online történteket a szülők vagy a tanárok – mondván – csak ki kell kapcsolni, ott kell hagyni. A másik probléma, hogy az idősebb generáció nem érti, és gyakran nem is emeli be a mindennapi „milyen volt a napod” beszélgetésekbe az online teret. Olyan példák is elhangzottak, hogy az egyik kezével babakocsit toló vagy gyereket vezető anyuka, a másik kezében jó eséllyel telefont nyomkod. És persze figyel a gyerekre is, de a megosztott figyelem nem azt adja, és nem azt üzeni, mint a fókuszált. A kisgyerek olyan, mint egy szivacs és ezt is magába szívja, megtanulja, elsajátítja. A fentebb említett példa lehet nem olyan elterjedt még, de a felelősség és a példamutatás ténye hangsúlyosan fontos.
Az Y (’82-ben vagy azután születettek) és a korábbi generációk még eszközként tekintenek az online felületekre és a digitális kütyükre. A fiatalabb generációk számára mindez már életforma. Ez nem is csoda, hiszen nem 14-16 évesen fedezték fel, hogy számítógép lett a házban vagy épp internet. Nem a szülők régi nagy kockatelefonjait kapják meg, ha egyáltalán, vagy egy olyan készüléket, amin telefonálni és sms-t írni lehet, és mondjuk 2 egyszerű játékkal szórakoztatni magunkat. Az okostelefonok, a villámgyors internet, a tablet ott van körülöttük, a kezükben, a fejükben és kis túlzással a vérükben. Nem csoda, nem újdonság, hanem alapvetés, olyasmi, amit mindenki ismer, használ és a szocializálódás, a tanulás, és a szórakozás alapvető eszközének számít.
Hogyan jelennek meg a problémák a digitális világ hatásai alapján?
Nincs szókincs, nincs átélés, villámgyors kielégülés, azonnali érzelemkifejezés és zsilipelés kell. Szorongás, versengés, ki a népszerűbb, a kedveltebb (bocsánat, lájkoltabb), ki a hangadó. A valóságshow-k és a kétes minőségű itthoni sorozatok egy olyan világot képviselnek, ami nemcsak sekélyes, de egyenesen káros is, főként, ha nincs ellenpólus, magyarázat, kilépési lehetőség. Ha csak ez maradt, akkor baj van, nemcsak a mindennapi interakciók és kommunikáció, de az önkifejezés, az életcélok és a prioritások tekintetében is. Arról nem is beszélve, hogy a saját világ kivetül a környezetükre is, vagyis az empátiának, a bizalmon alapuló kapcsolatoknak, de az önkritikának is kevés helye marad. Nincs miből kifejlődjön, ilyen táptalaj mellett. Ez nem egy „ezek a fiatalok” sirám, vagy a régen minden jobb volt sóhaj.
Ez olyan valóság, ami tényekből építkezik és következményekkel jár, nemcsak 5 év múlva, hanem már ma is.
A csetelés, az üzenetek rövidített szavakat használó, emojikkal teli kommunikációja egymás között működik, kilépve a valóságba másként kell kommunikálni. Vagyis kellene. Az infantilizálódás az idősebb generációkat is érinti, hiszen rá lehet szokni majdnem bármire. Az összes lényeges és lényegtelen dolog megosztására, a matricákkal való kommunikációra is és a percenként pittyegő sekélyes mobilos játékokra is. Ha az előző pár bekezdés alapján sötétnek látjuk a jelent, minden okunk megvan rá. Reménysugár azonban az, hogy a felismerés tetteket, megelőzést is hozhat.
A szülők és az idősebb generáció felelőssége mellett egyfajta híd szerep is rájuk hárul. Ők azok, akiknek volt még nem digitális élete, gyermekkora, interakcióik és olyan tudásuk, és tapasztalatuk, ami összekötheti a két világot, és elvezethet az egyensúly felé. Az előadás információgazdagsága és hasznossága kétségbevonhatatlan, de sajnálatos, hogy a kérdésekre nem igazán maradt idő. Egy, a rohanó világról szóló előadás után hasznos lett volna egy kis türelem és lassulás az előadó részéről is. Sokat tanultunk, de a kérdésekkel magunkra maradtunk. Talán legközelebb jobban sikerül egymást megvárni.
A képek forrása: si.wsj.net