Barion Pixel

A legfontosabb kérdés, hogy szerethetőnek és értékesnek gondolod-e magad? Életed hátizsákjában mintákat, „programokat”, szűrőket viszel magaddal, és nem mindegy, hogy ezek mit üzennek Neked, Önmagadról, a világról és a többi emberről.

De mindezen belül mi nevezhető normálisnak, és hol esünk túlzásba?

Te is keresed azt az életet, amit már nem a múlt terhei és a jelen akadályai határoznak meg?

Megoldásokat, működő recepteket keresünk és az egész életünket ezekből igyekszünk felépíteni. Időnként azonban kiderül, hogy ami addig hasznosnak bizonyult, mostanra már hátráltat. Ami korábban segített, most ellened dolgozik. Szeretnéd, ha mindez megváltozna?

Vannak olyan kérdések, amik új színben mutatnak meg dolgokat, de egy külső szemlélő nézőpontja is sokat segíthet. Milyen gondolatok kísérik a mindennapjaidat? Hogyan látod a világot és miként viszonyul a környezeted Hozzád?

Milyen témákban segíthetek neked?

A hozzám fordulók olyan problémákkal és kérdésekkel keresnek meg, amelyek az életvezetés, az önismeret vagy a párkapcsolat témaköreibe esnek. Emellett az online tevékenységek (közösségi oldalak, internet, okostelefon, videojátékok) és a mindennapok összefüggéseire is egyre nagyobb fókuszt helyezek, hiszen a digitális világ a hétköznapok szinte minden részébe beszűrődik.

Úgy érzed, lenne miről beszélgetnünk?
Ha kérdésed van,vedd fel velem a kapcsolatot az alábbi elérhetőségeim bármelyikén.

email: kapcsolat@villanyigergo.hu
mobil: +36 70 559-4574

Villányi Gergő vagyok, pszichológiai tanácsadó.

Miért lettem pszichológiai tanácsadó?

Mindig szívesen és kíváncsian hallgattam másokat. Egy idő után észrevettem, hogy egyre többen fordulnak hozzám, akár olyan problémáikkal is, amikről addig még senki mással nem tudtak, vagy nem mertek beszélni. Felelősséget éreztem az ilyen beszélgetések során elhangzott kérdéseim és meglátásaim hatásával kapcsolatban, ezért hamar elkezdtem beleásni magam a pszichológia különböző területeibe. Már a kezdetektől úgy gondoltam, hogy a kölcsönös bizalom kialakulása mellett nagyon fontos, hogy minden beszélgetésben tanulhatunk is egymástól a tapasztalataink, gondolataink és érzéseink révén.

Tovább

Cikkek-Írások

Kíváncsi vagy a Párkapcsolatokkal vagy a Digitális világ okozta problémákkal kapcsolatos írásaimra és arra hogyan látom ezeket a témákat? Érdekelnek Életvezetési megoldások vagy a Kultúra megszállottja vagy? Akkor a Cikkek-Írások bejegyzéseim biztosan érdekesek lesznek számodra!

  • Barátaiddal egy jó buliban töltődsz fel vagy inkább elvonulsz és olvasol egy jó könyvet? Logikusan, észérvek alapján döntesz vagy a megérzéseidre hagyatkozol? Racionalistának vagy Idealistának tartod magad? Mit gondolsz Hadvezér vagy Bajnok típus vagy? Esetleg Alkotó vagy Ellenőr típus?

    Rengeteg kérdés, amire megvannak a válaszok. Töltsd ki a 72 eldöntendő kérdésből álló MBTI tesztet, s a végén megtudod milyen típus vagy, mik a jellemzőid, milyen munka illik hozzád, milyen vagy a szexualitás terén és milyen típusú személyiség illik hozzád.

    Felkészültél? Akkor irány a teszt és ismerd meg magad még jobban!

Szinte hetente olvashatunk, hallhatunk olyan esetről, ami nemcsak felborzolta a kedélyeket, de indulatos, gyűlölködő, agresszív hozzászólások tömegét vonzotta oda, mintha mindenki el akarta volna mondani a véleményét róla. Nem ritka, hogy rögtönítélő bíróságként funkcionáló, ítélkező sokaságot találunk a kommentek között tolongani, és a szemet szemért elv, a totális – és a lehetőleg minél fájdalmasabb büntetés fenyegetése - úgy tűnik, csak ez elégítené ki az igazságra és rendre szomjazó tömegeket. Főként felnőtt emberekről beszélünk itt, akik közül jó páran névvel, arccal, Facebook profiljuk teljes tartalmával vállalták, hogy ők bizony így vagy úgy intéznék el ezt az adott esetet. Így állna vissza a szemükben az egyensúly és lehetne béke (?) mindenki lelkében. Egy megosztó hír tanulságai, egy tragédia jobb esetben tanulásra, a tanulságok levonására ösztönözne minket és a dühünk, felháborodásunk kezelésének is vannak emberibb módjai. Ahhoz gyakran kétség sem fér, hogy nem jó az, ami történt, de amit elindított, amit online embertársainktól tapasztalhatunk, az valóban hátborzongató.

Egy online bántalmazásról szóló, informatív cikkem alá például ez érkezett:

- Mit tehetünk a zaklatók ellen? Letiltjuk őket. És igen. Ilyen egyszerű. Akinek ez problémát okoz akár 12 évesen is az fogyatékos. Sajnálom. :D

- Egyetértek, ez a jelenség egy nettó f**zság. Ez megint a túlérzékeny nebáncsvirágok problémája.

- Nem lenne ilyen probléma, ha az embereknek nem az lenne a legfontosabb, hogy XY mit gondol róluk.

 

Ha pedig megerőszakolt áldozatról, bántalmazott nőről, „szerelemféltésből” elkövetett gyilkosságról (amúgy nincs ilyen definíció, a szeretet, szerelem nem öl!) írnak a lapok, akkor a leggyakoribb hozzászólás még mindig az, hogy:

- Miért maradt, ment oda

- Mit viselt

- Hogyan érdemelte meg

- Mivel vette rá, ösztönözte a másikat

- Miért csak most szól

Nincs arcom, nincs felelősségem?

A hozzászólások megírója gyakran beazonosítható, de persze akkor sem jobb a helyzet, ha kamu nevekkel, profilképekkel osztja valaki az „észt”. A fentiek kiragadott példák a több százból, ezerből és naponta végig hömpölyög a kommentáradat az online cikkek, hírek alatt. Itt érkeztünk el az online kommunikáció és a digitális világ a viselkedésünkre gyakorolt hatásaihoz. Hiába derül ki egyre gyakrabban az ellenkezője, még mindig sokan azt hiszik, hogy az online világ egy párhuzamos sík, ahol nincsenek következmények és sebezhetetlenek vagyunk. Ez hatalmas önámítás, ugyanis a felelősségre vonás mellett a személyazonosság is kideríthető, ha olyan súlyossá válik az ügy. A gyűlöletbeszéd és az ehhez hasonló bántó, megalázó kommentek egyelőre ritkán kevernek bajba bárkit is, de ettől még pusztító következményei lehetnek valaki más életében. Az úgynevezett online gátlástalanság, gátlás nélküliség (Online Disinhibition Effect) elve abból indult ki, hogy megváltozunk, ha képernyőn keresztül kommunikálunk. Az előbb említett érinthetetlenség és a következmény nélküliség ennek két jellemző tünete.

Féktelenül, embertelenül

De legalább ilyen fontos, hogy a borzalmas viselkedésünkért való felelősséget is elhárítjuk magunktól.  Mintha nem is mi gépeltük volna be a mondatokat, vagy nem is számítana ez az egész. Az online kommunikációnk egyik másik jellemzője, hogy érzelmeinket kevésbé tudjuk fékezni, kontrolálni. Ez a túl gyorsan megadott bizalom képében is megjelenhet, de leggyakrabban a fékevesztett dühvel és gyűlölettel találkozunk. Ugyancsak jellegzetesség a dehumanizáció, vagyis, hogy azt, akivel vagy akiről beszélünk nem tekintjük élő, lélegző, érző emberi lénynek. Távol van tőlünk, jó eséllyel nem ismerjük, talán képet sem láttunk róla soha. De ítélkezni, igazságot szolgáltatni tudunk, ahhoz elegendő információnk van, természetesen. És fontos megemlíteni, hogy élőben, személyesen a 90% képtelen lenne minderre – a távolság azonban leoldja a belső fékeket és láncokat. Az sem segít sokat, hogy az online kommunikáció gyakran aszinkron, tehát nem feltétlenül ugyanabban az időben és párbeszédként kommunikálunk egymással. Így egy durva komment, bántó, sértő mondat napokkal, de hónapokkal később is képes visszarántani minket egy érzelmileg nehéz helyzetbe és egy olyan állapotba, amit már azt hittük magunk mögött hagytunk.

Még ha ezeket a hatásokat, csapdákat nem is ismerjük, az alapvető emberség azt diktálná, hogy egy másik emberi lényt, vagy épp áldozatot, más véleményen levőt nem akarunk ilyen módon és mértékben gyötörni és kínozni. Az, hogy kiből milyen démon bújik elő online, sokszor csak a jéghegy csúcsa. Én mindig elgondolkodom, hogy vajon ő milyen bánásmódot szeretne, ha valami hasonló történik – vele, vagy egy szerettével. De azt is jogos kérdésnek érzem, hogy az acsarkodó, gyűlölködő felnőttel vajon hogyan bántak mások? Mit tapasztalat meg önmagáról a hibák, a megbocsátás és a szerethetőség terén? Talán sosem találkozott azzal a mondattal, ami számomra ezt az egészet összefoglalja: Még soha, senkit nem szidtak jobb emberré.

 

Az elmúlást hajlamosak vagyunk végleges állapotként, egy olyan végállomásként felfogni, ahol – legalábbis a fizikai síkon – már csak azok irányából történik valami, akik megmaradtak és tovább élnek. A spirituális, vallási és ezoterikus nézőpontok számos elméletet, következményt és folyamatot leírnak azzal kapcsolatban, hogy a lélek – ez a gyakran nehezen kézzel fogható, megmagyarázható fogalom miként folytatja útját. Azonban úgy tűnik a lezárást, elengedést nehezen fogadjuk el és nem csak spirituális síkon, de a technológia és a tudomány világában is halhatatlanságra törekszünk.

Mit értünk „végső halál” alatt?

Az emlékek, tettek, történetek útján mindannyian hagyunk magunk után egy csomagot, és ezt gyakran kiegészítik, az akár generációkon át odaajándékozott mementók, használati vagy emléktárgyak. Külön kategóriát képviselnek a pillanatot megragadó, az öröklétbe dermedt időt megőrző fotók vagy az életszerűséget mímelő videók és a közösségi média oldalaknak köszönhetően a profilok és a digitális lábnyomok is. Egy-két évtized múlva (de lehet, már jóval hamarabb) mindennapossá válhat, hogy az elhunytat virtuális valóságban (VR) keltik „életre”, és a legújabb hírek alapján digitális alteregónak nevezhető chatbotot vagy a közösségi oldalakra, az illető halála után is posztoló mesterséges intelligenciát is fejlesztenek.

Kezdjünk el belegondolni, hogy az online világban örökéletűek maradhatunk, hogy a generációk, okos algoritmusok segítségével kommunikálhatnak egymással, évtizedek vagy akár századok elteltével is. Persze a technológia fejlődésének útjait néha csupán találgathatjuk, az már most látszik, hogy alapjaiban megváltoztathatja mindez a halál szó jelentését és esetleg bevezet egy olyan fogalmat is, amit mondjuk „végső halálnak” nevezhetünk – amikor minden digitális és egyéb online nyomot, emléket, megsemmisítenek utánunk. Ezzel még nem törölnek ki minket senki emlékezetéből, a fizikai tárgyak, az emlékek, a történetek mind megmaradnak, de az kérdés, hogy éles, vagy egyre inkább elmosódó határt találunk-e majd ott, ahol egy szellemi örökségről, magunk után hagyott adatcsomagról vagy „emlékhordozóról” beszélünk.

Digitális végrendelet

Jelenleg, a legnagyobbnak számító Facebookon, már most meg lehet jelölni azt, aki halálunk esetén hozzáférést kap a profilunkhoz. A digitális végrendelkezés egyelőre szokatlannak tűnő lépcsőfoka ez, ahol az úgynevezett hagyatéki kapcsolattartó dönthet arról, hogy az utánunk maradt emlékoldalt milyen módon kezeli. Lehetősége van ismerősök elfogadására, megemlékezést segítő posztokat tehet ki az üzenőfalra és a borító és profilkép lecserélése is rá lesz bízva. Ez megint komoly vitákat indíthat majd el, pláne, ha olyas valaki kap hozzáférést, aki mondjuk egy válás vagy családból való kiszakadás után lett az eltávozott partnere, bizalmasa. Hasonlóképpen, családon belül is előfordulhat, hogy törés következik be és a több részre szakadt érdekcsoportok mindegyike magáénak érzi ezt a digitális örökséget. Egyelőre a jog is gyerekcipőben jár ezen a téren, de az biztos, hogy ezek és ehhez hasonló problémák ugyanúgy fel fognak merülni, mint ahogyan a fizikai világban is fel-felbukkannak az örökösödés kérdésével kapcsolatban. Megoldásként a profil eredeti tulajdonosa azonban úgy is dönthet, hogy halála esetén a profil véglegesen törlődjön, annak minden tartalmával együtt – ehhez persze értesíteni kell a Facebookot és megfelelő iratokkal kell bizonyítani, nem trollkodásról vagy bosszúról van szó.

Elmosódnak a határok

A technológia azonban a végleges törlés helyett úgy tűnik arra keresi a megoldásokat, hogy holtunkban is életben tarthassuk magunkat, vagy mások visszahívhassanak minket a „kárpiton” túlról. Nagy port kavart 2020 elején az a videó, ahol egy dél-koreai műsorban, egy édesanya a virtuális valóságban, 3 éve elhunyt kislányával találkozhatott. Mégha technológiailag elismerésre méltó is ez a teljesítmény, sok szakértő fejezte ki aggodalmát a dologgal kapcsolatban. Nemcsak az élet és a halál közötti határvonal elmosódása miatt, hanem a trauma feldolgozása miatt is, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen erős emocionális hatású találkozás lelki sebeket téphet fel és olyan hamis illúziókba, reményekbe ringathat valakit, ami teljese összezavarhatja még a valóságérzékelését is. Az vallásos nézőpont az élet megszentségtelenítéséről beszélt, a felvételen pedig az is látható, hogy az édesanya érzelmi kitörése a (még élő és viruló) családját is rosszul érintette – mintha egy túlvilági szellem furakodott volna be közéjük, aki visszatértével minden szeretetet és figyelmet magára vonz.

Hasonló történetet a Black Mirror című sorozatban is láthattunk, a második évad első epizódjában, ami a Be Right Back (Rögtön jövök) címet viseli. Itt a gyászoló Martha tudomására jut egy olyan technológia, ami elhunyt kedvesét chatbot formájában élesztené újra, hogy legalább beszélgetni tudjon vele. A kezdetben furcsa és óvatoskodó egymásra találás hamarosan megszokottá válik és ekkor merül fel, hogy a technológia már a következő lépésre is készen áll: Martha párja androidként, „hús-vér” emberként is megrendelhető. A Black Mirror sorozat, jövőbe tekintő, gyakran disztópiákat ábrázoló történetei azonban egyre inkább valósággá válnak, legyen szó a teljes megfigyelésben és az állampolgárok pontszámokkal való „mederben tartásában” gondolkodó államokról, gyilkos drónokról, emlékezetről, vagy épp a halál tényét is átíró fejlesztésekről. A „That can be my next tweet!” nevű szolgáltatás 2013 óta létezik és nem kevesebbet ígér, minthogy az eddigi üzeneteink alapján új, ránk jellemző üzeneteket kreál, de mindezt egy meglehetősen egyszerű algoritmus kezeli, ami azért még nem a halhatatlanság záloga.

A digitális halhatatlanság előszobájában

A 2021-es év elejére azonban a Microsoft olyan szabadalmat védetett le, ami egy élő vagy akár elhunyt embert chatbot formában lenne képes lemodellezni. Ebbe a kinézet, a személyiség és a hang is beletartozik, vagyis megfelelő mennyiségű adat birtokában bármely mai jellemzőnk reprodukálható. Rengeteg nyomot hagyunk magunk után a digitális térben és a chateléseink, e-mailjeink, közösségi oldal posztjaink, hozzászólásaink bizonyos tekintetben magukba foglalják annak az esszenciáját, akik vagyunk. Ha mindezt fotókkal, videókkal ötvözzük, akkor egy ilyen algoritmus és a mélytanulás (deep learning) útján fejlődő deepfake technológia máris egyetlen lépésnyire van attól, hogy elkészíthesse élethű 2 vagy 3 dimenziós, digitális másunkat.

Mindez az adataink kezelésével kapcsolatosan is aggályokat vet fel, de olyan értelemben is, hogy a jelenlegi joghézagok esetén megtörténhet, hogy családtagunkhoz kísértetiesen hasonlító, vagy az ő szófordulatait használó ügykezelő vagy segítő bottal találkozunk. Mindemellett az sem feltétlenül megnyugtató tudat, hogy lehetőség lesz arra, hogy adatainkból valaki egy app segítségével, halálunk után is beszélgetőpartnert faragjon – az elhunytak adatait ugyanis egyelőre nagyon kevés jogszabály védi csupán. Az, hogy digitális alteregónk készüljön, pedig azért sem sci-fibe illő fantázia, mert az ETER9 nevű cég pontosan ezt ígéri. Egészen pontosan a digitális halhatatlanság a cél, ahol egy algoritmus minden elérhető közösségi oldalon adatot gyűjt rólunk, minél tovább használjuk, annál többet, és így egyre pontosabb képet kap a tevékenységeink alapján arról, kik vagyunk és hogyan viselkedünk. Az ETER9 algoritmusa pedig akkor veszi át ténylegesen az irányítást, amikor meghaltunk – tovább posztol és „él” mintha mi sem történt volna és ez a lehetőség az eddig beregisztrált 100.000 embert nézve sokakat érdekel vagy legalábbis kíváncsisággal tölt el.

Mindezen technológiák már kellőképp fejlettek, hogy kérdéseket vessenek fel, de még nem állnak teljesen készen arra, hogy valóban lemásoljanak minket. Azonban mindez évek kérdése lehet csupán, hiszen az elmúlt rövid időszakban a deepfake videók is hatalmas fejlődésen mentek keresztül és mostanra szűrőprogramok, felkészültség vagy komoly tudatosság kell némelyik leleplezéséhez. De ha valósággá is válik a halálunk utáni digitális másolat, akkor is valószínű, hogy komoly erőforrások kellenek hozzá. De ki engedheti meg magának anyagilag ezt a technológiát és ki érdemes arra, hogy „elmentsük” ilyen módon? Milyen módon fordíthatunk előnyünkre egy ilyen technológiát és milyen társadalmi változásokat hoz mindez magával, ha szélesebb körben is elérhetővé válik? Ezek egyelőre a fantázia peremén lebegő kérdések csupán, de hamarosan ugyanolyan dilemma elé állíthatnak minket, mint az iparosodás korszakában a gépek elterjedése, vagy az önvezető autók, a robotok és a mesterséges intelligencia útját övező kérdőjelek.

 

Az információs kort elhagyva a dezinformáció korában járunk. Szűrőbuborékok (filter bubble) vesznek körbe minket, a magunk után hagyott digitális lábnyomokat digitális „porszívóval” szippantják fel a tech cégek. Az online bántalmazásnak 12 fajtáját ismerjük (és ez a lista bővülhet még), de belefutunk a phubbing (okostelefonra figyelés által, elhanyagolt offline jelenlét), a ghosting (nyom nélkül eltűnés) jelenségébe, fantomvibrálást érzünk, amikor csak a „zsebünk csörög”, de ha túl sok képet, tartalmat osztunk meg a gyerekünkről, akkor (over)sharenting címkét kaphatunk.

Online kihívásokban – challengeken veszünk részt, megtanuljuk mi a sadfishing és nem hoz minket zavarba a cyber grooming, a szexting, de azt is értjük, ha a swatting szót használja valaki. Ha mégsem, akkor a keresők által az online világ teljes tudástára egy kattintásnyira van tőlünk. De közben felmerül a kérdés, hogy mi történik a szokásainkkal, az emberi kapcsolatainkkal? Megértjük egymást a fiatalabbakkal? És ki vigyáz kire az online térben? Tudunk egyáltalán annyit, hogy felmérjük, a technológia milyen irányba viszi a társadalmat, miközben az idegrendszerünk, a testünk még mindig ugyanazon huzalozással és sebességgel mozog jórészt mint több tízezer évvel ezelőtt?

A The Social Dilemma ilyen és hasonló kérdéseket tesz fel, de válaszokat is ad. Az irány kiszámíthatatlan, de vészjelzésekkel teli. És ez nem egy kisarkított, a negatívumokra kihegyezett, fantáziákból táplálkozó film, hanem napjaink valósága, életünk, szeretteink életének órái, percei és napjai a digitális világ hálójába gubancolódva.

 

Face, Snap vagy Insta?

A közösségi oldalak ingyenesek. Egy egyszerű regisztráció és minden funkciójukhoz hozzáférünk, de ők is belénk vájják a karmaikat. A céljuk bonyolult műveleteken keresztül valósul meg, de összességében egyszerűen összefoglalható:

- a lehető legtöbb figyelmet
- időt akarják megkapni, valamint azt, hogy

- funkciókat, érzéseket, szokásokat építsünk köréjük.

Ezek olyan összetevői az életünknek már ma is, amik mélyen, szinte ösztönszerűen az életünk részévé – talán alappillérévé válnak. A keresés szóra helyett a ráguglizni  szót használjuk, ami igazából egy szolgáltatás neve. Máris elfoglalt egy olyan helyet a mindennapi gondolkodásunkban, ami az információ, a tudás a tájékozottság és az eligazodás szinonimája. Emellett az odatalálás, tájékozódás, utazásé is valahol, hiszen a Google Maps segítségével tervezzük meg ezeket. „Ha nem fizetsz a termékért, akkor te magad vagy a termék.” – Ez habár magában rejti az igazság nagy részét, nem fedi le a teljes igazságot. A felfogásunkban (perception), a viselkedésünkben (behavior)és a szokásainkban beálló apró majd egyre nagyobb változások az igazi fizetség, az igazi termék. Megváltozik mit és hogyan csinálunk, ahogy az is, akik vagyunk. Üzleti szemszögből a sikernek a legfontosabb kulcsa az előrejelzés, ami pedig hatalmas mennyiségű adat megszerzését és feldolgozását jelenti. És ki adja át az adatait, a keresési találatait, az érdeklődésének tárgyait, a vásárlási szokásait, a kulcsszavakat azzal kapcsolatban mi érdekli, mi foglalkoztatja, mire vágyik? Mi magunk.

Digitális ösvényen a lábnyomok

Minden amit online csinálunk adatot eredményez. Ezeket az adatokat pedig figyelik, követik és elemzik. Mire keresünk rá, mennyi időt töltünk egy honlapon, mennyi ideig nézünk egy bizonyos képet, fotót, milyen szavakat használunk az e-mailjeinkben, mit lájkolunk, vagy milyen reakciót nyomunk az adott posztra, milyen szavakkal keresünk rá témákra, tárgyakra, információra, milyen képeket, videókat készítünk, küldünk, kapunk, nézegetünk, hol járunk épp a GPS koordinátáink szerint, hol fordulunk meg gyakran, kik vannak esetleg a közelünkben. Az adatokból félelmetes pontossággal lehet profilt építeni az ízlésünk, a szokásaink, az érdeklődési köreink, a hangulatunk, a mentális állapotunk, a személyiségünk, a szorongásaink aktuális állapotára és változásaira, de a bejósolhatóságára is.


És mi az egyik legjobban bevált és ezért legfélelmetesebb eszköz az adatszerzésre? Az értesítések. Lehet azt mondani, hogy legalább információval látnak el és az is érv lehet, hogy mi magunk járultunk hozzá vagy kértük. Ha azonban serdülő korú lennék ma és az általam követett oldalakat, embereket, játékokat, barátokat, érdeklődési köröket összefognánk akkor az jönne ki a végén, hogy durván 30 másodperc és 1 perc gyakorisággal kapnék valamilyen értesítést a telefonomon, ami rezgéssel, hanggal vagy villogással jelezné ezt. Egyszóval figyelmet követelne és a jutalmazó (és a dopamintermelést szabályozó) része az agyamnak máris aktiválódna, hiszen nem tudom mi az, rejtély, hogy valami nagyon érdekes, hasznos vagy valami teljesen irreleváns dolog van az értesítés mögött. De lemaradni sem akarok róla és így meg is érkeztünk a FOMO (Fear of missing out – a lemaradástól, kimaradástól való félelem) jelenségéhez, ami egészen véletlenül egy újkori, pár éve már tömegesen észlelt jelenség a fantomvibráláshoz hasonlóan. És itt érhető nyomon annak a folyamata, ahogy a technológia apránként hatással van ránk és a szokatlanból lassan normává fejlődik.

Csörög, rezeg, villog, zenél

Mindezek mellett viszont azon is elgondolkodhatunk, hogy az értesítések miért részlet információkat tartalmaznak sok esetben? Miért annyit látunk csupán, hogy valaki bejelölt minket egy fotón, amikor láthatnánk a képet magát is? A lényeg itt is a kíváncsiság kiaknázása, a figyelem megszerzése, az oldalon vagy applikáción töltött idő és az, hogy közben más tartalmakkal még tovább ott tarthatnak minket. Ugyanerről szól az a fejlesztés is, hogy látjuk, ha valaki épp gépel – persze, hogy kíváncsiak vagyunk arra, amit mondani akar, az már más kérdés, hogy egy véletlen lenyomott betű vagy egy elkezdett mondat, otthagyott csevegés is elküldi ezt az „ígéretet”. A lényeg azonban ugyanaz marad, ott ragadunk a képernyő előtt.


Téged phubbingoltak már? – Nincs is rá megfelelő magyar szó, az angol nyelvben a phone és a snub (visszautasít, elhallgattat, lekezel) összeolvadásából ered és rögtön ismerős lesz a jelenség: „Miért bámulod állandóan a telefonod, azt hittem beszélgetünk?! Itt vagy, figyelsz egyáltalán? Már ötödjére nézed meg a telefonod mióta leültünk pár perce.” Amikor valaki ezt tapasztalja, visszautasítottságot, kirekesztettséget él át, mintha ő maga nem lenne fontos, vagy legalábbis a telefon után következne valahol. A találkozás intimitását, mélységét, az elégedettséget, az érzelmi köteléket, a kapcsolódás erejét súlyosan befolyásolja ez a szokás és egyre gyakrabban látni, főleg fiataloknál.

De már a telefon asztalon hagyása vagy elérhetősége, egyetlen rezgés, zizegés is elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmünket, lefoglalja a kognitív kapacitásunk egy részét, az agyunk ugyanis azon pörög, hogy van-e ott valami, esetleg fontos, izgalmas, érdekes dolog érkezett az értesítéssel? Ez pedig kiragad minket a jelenből és a jelenlétből is, legyen szó munkáról, tanulásról, vagy egy baráti beszélgetésről. Kapacitást veszítünk és máris kis túlzással többfelé szakadunk egyetlen, 1 másodperces rezgés miatt, ami benyomott egy gombot a fejünkben. Szociális lények vagyunk és a hozzánk közel állókkal való kapcsolatunk, az, hogy mit gondolnak rólunk mindig is fontos volt az egyedfejlődésünk és a történelmünk során – ez adta meg a közösségek erejét és az összetartozás érzését. Itt azonban nem emberek ezreiről vagy tízezreiről volt szó és pláne nem arról, hogy szinte bárki, bárhonnan véleményt mondhatott arról, ahogyan kifejezzük magunkat vagy megjelenünk online a digitális énünk által.

Nem gyerek kezébe való?

Ez a technológia határozottan nem gyerekeknek készült. Igaz, hogy úgy tűnik, egy pillanat alatt elsajátítják, remek szórakozásnak tartják és felkészíti őket a digitális világ kihívásaira, az igazság az, hogy ennek is megvan a maga ideje. A WHO ajánlása is csupán 1 óra szülő által felügyelt képernyőidő 3-6 éves kor között, szigorúbb szakemberek szerint azonban akkor sincs baj, ha 6 vagy akár 10 éves koráig a gyerek nem, vagy alig-alig találkozik okostelefonnal, tablettel, számítógéppel. Ehhez persze a szülőknek is példamutatónak és tudatosnak kell lenniük akár a saját használatuk tekintetében, akár az otthoni szabályok meghozásában és betartásában - erről szól egy otthoni digitális szerződés. Ellenkező esetben a lájkok, szívecskék vagy az ismerősök száma lesz a szerethetőség és az értékesség megmondója, arról nem is beszélve, hogy ezeken a számokon mindig növelni kell(ene) kicsit, hogy ugyanazt a hatást érjék el – ez pedig ahhoz vezet, hogy manipulációval, önmagunk és az életünk kiteregetésével vagy erős érzelmeket előhívó „drámákkal” kapunk végül figyelmet. Sem erre, sem az online bántalmazás különböző fajtáira nincsen felkészülve egy gyerek fejlődő agya és személyisége, ha azonban fejest ugrik ebbe a világba, akkor az mindenképpen rajta hagyja a nyomát.


A digitális cumi jelenség azonban fiatalokra és felnőttekre egyaránt vonatkozik. Az okoseszközök remekül beválnak figyelemelterelésként vagy olyan helyzetekben, ahol egy kis vigasztalásra vágyunk. Ezer módot kínálnak az unalom legyőzésére, a szorongás csökkentésére és arra is, hogy kiadjuk magunkból, ha valami rossz történt velünk. Egy szomorú, felháborodott vagy elkeseredett posztra tömegével jöhetnek a támogató üzenetek, a lájkok vagy a szívecskék, de közben valami elveszett. Az érzelmeink félresöprésével vagy azonnali „kiöntésével” nem tanulunk meg bánni velük, nem éljük meg őket és nem fejlődik ki az a képességünk sem (vagy csak csökevényesen), hogy önmagunk is megküzdjünk az ilyen helyzetekkel - így alakul ki az érzelmi inkontinencia, ami a fékek, a megküzdés és az érzelmeink kontrollálásának problémáját veti fel. Ha elképzeljük egy olyan világot, ahol minden érzelemnek azonnal robbannia kell, azonnal csatornát kell találni, akkor nem csak üresek maradunk végül de tehetetlenek is. Ha egyetlen eszközhöz nyúlhatunk, ha baj van, akkor mi lesz velünk, ha nem elérhető épp? A jelenségnek neve is van: FOBO (Fear of being offline) vagyis félelem az offline léttől, szorongás attól, hogy eszköztelenek maradunk egy nehéz helyzetben.

A buborék hatás (filter bubble) olyan személyre szabott információ, amit azért dob fel a kereső, mert azt gondolja minket az a vetülete vagy oldala érdekel. Ha beírjuk, hogy a videojátékok veszélyei, vakcinák hatása vagy klímaváltozás akkor kiegészíti vagy felsorolja a leggyakoribb kereséseket. Így egymásnak ellentmondó, félrevezető információk egész sora is megnyílik előttünk a transzparencia jegyében. De emellett a látott hirdetések, posztok, reklámozott oldalak, FB csoportok, termékek, céges szolgáltatások tekintetében egy buborékba kerülünk, ahol a hasonlót, a hasonló gondolkodásút és nézőpontút sorolja előbbre a program a nekünk ajánlott tartalmak során. Ezzel az ismerős információk és vélemények burkolta buborékba kerülünk, ami szűklátókörűséget, előítéleteket szülhet és az empátiánkat is csökkenti, hiszen „csak” arra találunk bizonyítékot online, hogy mi jól látjuk, jól gondoljuk a dolgokat.


A technológia jelenleg túlterheli az emberi természetet, a fiziológiánkat és a személyiségünk kapacitását. Ideje körbe nézni és tudatosítani azt, amit jó ideje érzünk. A jelenlegi tempó nem tartható fenn súlyos következmények nélkül. El kell döntenünk, hogy az online világot mire, mennyit és hogyan használjuk. És nem csak nekünk, hanem a cégeknek, a marketingeseknek, az applikációk, közösségi oldalak fejlesztőinek és a döntéshozóknak is lépéseket kell tenniük, ha emberközelibb, élhetőbb életet akarunk, online és offline is.

Mi a különbség a hobbijátékos és a versenyző között? Hogyan készülnek fel, mi hajtja őket, és mitől képesek csúcsteljesítményre?

„Legyőzni önmagunkat, barátom, minden győzelem között az első és a legszebb, viszont gyengének bizonyulni önmagunkkal szemben minden vereség között a legrútabb és a leghitványabb. Ez pedig arra vall, hogy mindnyájunkban háború folyik önmagunk ellen.” –Platón-

A kezdetek:

A versenyek történetében mindig is arra törekedett mindenki, hogy a lehető legjobbat nyújtsa, és egyre jobban kitolja az emberi teljesítőképesség határait. Ennek csak az egyik fele, ahogy ellenfeleinket, más sportolókat magunk mögé utasítunk, túlszárnyalva őket, hiszen ott vagyunk mi magunk is, és a saját határaink, eredményeink legyőzése. A tudás, a tapasztalat és a rutin által is jobbá válunk, bármilyen sportágról vagy színtérről is legyen szó.

Az eSport története 1972 októberében indult, amikor is a Stanford Egyetem meghirdetett egy versenyt, ahol a Spacewar! nevű videojátékban lehetett egyénileg és csapatokban is indulni. A főnyeremény pedig a Rolling Stone magazin egy éves előfizetése volt. 1980-ban az Atari is megrendezte a maga Space Invaders Bajnokságát, amiben kb. 10.000 ember vett részt. Ez akkoriban hatalmas érdeklődésnek és tömegnek számított, és elvetette a versenyszerű videojátékozás, és az ehhez kötődő életmód magvait is.

Ezek a kezdeti lépések persze alig hasonlítanak a mai hatalmas rendezvényekhez, versenyekhez – mint például a több mint 20 millió nézőt vonzó Dota 2 The International 2016 – , de akkoriban nagyon is komoly lépést jelentettek ezek felé. 1980-tól létezik a legjobb pontszámokat számon tartó társaság, a Twin Galaxies is, és a 70-es, 80-as években már a népszerű magazinok, a Life és a Time is jelentettek meg cikkeket a legjobb videojátékosokról és számos bajnokságról is.

A maihoz leginkább hasonló rendezvények elődei pedig az 1990-es években kezdődtek el. Megalakult a CPL (Cyberathlete Professional League), ami 2008-ban megszűnt ugyan, de a jogok eladásával a cím maga megmaradt, utolsó rendezvénye pedig 2013-ban volt. A PGL (AMD Professional Gamers League) 2000-ben tulajdonost váltott, mára pedig főként a The Kijev Major valamint a CS:GO Major 2017 rendezvények fűződnek a nevéhez. 1996-ban elstartolt az első QuakeCon, ami a mai napig remek egészségnek örvend, és a ZeniMax Media birtokában van jelenleg.

Kezdetben a Command&Conquer: Red Alert, a Warcraft, Quake, Counter-Strike, StarCraft játékok voltak a legnépszerűbbek, nemcsak a hivatalos berkekben, de a barátok, kisebb csoportok által szervezett LAN partikon is. Ha belegondolunk, meglepően modern lépés volt 1993-ban hazánkban az Elektor Kalandor nevű TV műsor is, ahol a NES konzolon (Nintendo Entertainment System) játszott Super Mario játékot az egész ország láthatta.

A 2010-es évek közepére a professzionális versenyeknek két fő színtere lett. Az első a MOBA (multiplayer online battle arena) jellegű játékoké, mint amilyen például a Dota2 és a League of Legends, vagy a Heroes of the Storm és a Smite, a második az FPS-ek (First Person Shooter) ahol a Counter-Strike: Global Offensive a legnépszerűbb, és komoly bázisa van a Call of Duty és az Overwatch versenyeknek is. Ezek mellett még nagy rajongói bázissal rendelkezik, és komoly díjazások vannak a StarCraft II és a Hearthstone versenyein is.

A játékos:

A csapatok kezdetben baráti társaságok, összeszokott közösségek voltak, vagyis a közös játéknak megvolt a pszichés alapja, és az összetartó erő is másként jelent meg, mint manapság. A hivatásos versenyzők, a sztárjátékosok, és a különféle motivációs és kudarckezelési szintek nemcsak azt bizonyították be, hogy új eszközökre van szükség, de valami mást is. Egészen pontosan azt, hogy immár nagyon is hasonló lett a felkészülési igénye az eSportnak a fizikai sportokéhoz: testi, mentális és lélektani értelemben is.

Igaz, hogy nem kell súlyokat emelni, futni vagy épp evezni egy CS:GO meccs során, azonban a felkészülés és a professzionális játékossá válás nem közelíthető meg úgy, hogy csakis a taktikai, stratégiai felkészülésre és a gyakorlásra helyezzük a hangsúlyt. Ezzel az út feléig jutnánk csak, ugyanis a mentális felkészülés legalább ennyit tesz hozzá a játékos teljesítményéhez, és ha kisebb mértékben, de maga a test és az azzal való bánásmód sem elhanyagolandó téma.

Több fő része is van a felkészülésnek a sportolók életében: fizikai, technikai, taktikai és mentális. Az átlagos eSportolónál viszont nincs fizikai felkészülés, és a mentális sem kap sok figyelmet. Minden fókusz a technikai és a taktikai részen van. A jövő eSportolója (ami most már jóformán belelóg a jelenbe) viszont mind a négy klasszikusnak nevezett részt felhasználja a felkészülésében. Azért, mert ha csúcsteljesítményről van szó, akkor nem csak a tudás és a felszerelés számít, akkor sem, ha egy helyben ülve történik minden. A test, az elme, a reakcióidő, a koncentráció, a kudarctűrés és az alkalmazkodóképesség, a stressz tűrés minden forrásból merít, mégha ennek sokan nincsenek is a tudatában.

Fontos része a professzionális sportnak, hogy az amatőrök és a hivatásosok közötti szakadék átugrása nagyon könnyen látható és érezhető minőségi ugrást jelent. Az ennél feljebb levő világklasszis, vagy élvonalbéli szintek viszont a beléjük fektetett energia töredékét hozzák csak vissza – látszólag.

Ha komolyan vesszük a felkészülést és a profi versenyeken való megmérettetés a cél, jó, ha tudjuk, miből is áll a felkészülés maga. Példaként vegyünk egy kosárlabdázót, az elmúlt évek eSportolóinak a felkészülési módszerét, és nézzük meg azt is, milyen az ideális játékos edzésterve, ha a jövő bajnokságainak esélyesévé akar válni.

  1. Kosárlabda játékos - A felkészülésének fizikai, technikai, taktikai és mentális része nagyrészt azonos, de az első kettő kapja a legtöbb figyelmet.
  2. A jelen eSportolója - Energiáit a technikai és a taktikai felkészülés között osztja meg, kizárólag erre helyez csak hangsúlyt.
  3. A jövő eSportolója - Nagyon fontos a technikai és a taktikai felkészülés, de legalább ekkora részt kap a mentális tréning – kutatások, tapasztalatok bizonyítják, milyen sok múlik ezen, valamint a fizikai edzés is megjelenik.

Az egyéni teljesítményre építő játékokban is vannak kiszámíthatatlan elemek és meglepetések, no meg hibák is tarkíthatják az adott meccset. Csapatjátékoknál pedig, mivel több ellenfélről van szó, ez még inkább hangsúlyos elem. Vagyis az alkalmazkodás, az improvizáció, a kudarctűrés, az érzelmek helyes mederbe terelése és a fókusz megtartása egyaránt fontos. Ezért a felkészülésnek is sokrétűvé kell válnia, hogy megfelelő képességekkel és felkészüléssel rendelkezzen az egyén és a csapat is.

Lássuk mit is jelentenek a különféle felkészülési szintek:

A fizikai/testi szint

  • A pihenés, alvás, a nyugodt és kiegyensúlyozott állapot, ami a koncentrációt segíti.
  • Olyan tevékenységek, amik energetizálják a testet: biciklizés, tánc vagy egyéb szabad jellegű mozgásforma, harcművészet, jóga napi szintű vagy rendszeres művelése.

Ez gyakran szembemegy a túlhajszoltsággal, az energiaitalok, koffeintabletták és egyéb stimuláló – vagy épp szorongáscsökkentő – szerek használatával. A pihenést, a relaxációt nehezíti az is, hogy egy összecsapás vagy a hirtelen helyzetre való reagálás a kiesés és a kudarc állandó lehetőségét jelenti. Vagyis hiába lenne pihenő ideje a játékosnak, a jövőt, a lehetséges esélyeket és a kitűzött célok elúszását pörgeti a fejében, amikor azok a helyzetek, ahol meg kell felelnie még nem is érkeztek igazából el.

A technikai képességek

  • A gyors reakcióidőhöz rengeteg gyakorlásra van szükség, a gyors döntéshozó képesség pedig a váratlan fordulatokban és helyzetekben kiemelten fontos, ezen kívül magabiztosan kell tudni kezelni a platformot, az egységeket/hősöket és a rendelkezésre álló eszközöket is.

A taktikai képesség

  • Ez a finomhangolás szintje is, itt kell megismerni és begyakorolni az apró trükköket, a kombókat és kombinációkat, valamint fontos az irányítás és a gombok, beállítások, makrók kiaknázása is. Ezek adják az egyéni és csapatstratégia alapjait is.

Ez persze szintenként eltérő időbefektetést és elhivatottságot igényel. Az átlagos amatőr játékos napi 3-4 órát tölt a gép előtt a kedvenc játékával. A professzionális játékosnál ez a szám 5-6 óra, de ez még egyáltalán nem a versenyzői szintet jelenti. Egy elkötelezett profi 7-8 órát öl bele minden nap a gyakorlásba és a fejlődésbe, és elmondható, hogy már jó esélye van konkrét célok elérésére is az eSport világában. A világklasszisok és a világversenyek résztvevői viszont még ennél is többet, 9+ órát töltenek a játékban. Ezzel – egy profi focistához hasonlóan – az életük az eSport körül forog, minden energiájuk és idejük erre szánják, és ez a minimum, hogy szinten tartsák magukat a nemzetközi mezőnyben. A legjobbak még nagyobb erőfeszítéseket tesznek, nap mint nap.

Ebből is látszik, hogy a profivá válás nem rövid távú elköteleződést igényel, valamint tudatos, kemény munka is áll mögötte. Nem túlzás az mondani, hogy a profi játékos az életét a monitor mögött tölti. Hasonlóképpen a napi hosszú és kimerítő edzésekre járó sportolóval vagy az átlag feletti tudással rendelkező szakemberrel, aki a tanulásba és önmaga fejlesztésére fordít hosszú órákat. Aki erre nem képes, vagy a fellángolások jellemzőek rá, azt csalódás fogja várni, hiszen a belefektetett idő és energia mennyiség nem hozza majd el a várt – vagy, az álmodozással elképzelt – eredményeket.

A mentális szint

  • A célok meghatározása és tisztán látása. Fontos a háttere, a lépésekre lebontás és a viszonyunk is a céljainkkal. Mindez pedig a motivációnk meghatározásában is nagyban a segítségünkre van.
  • Saját és/vagy csapatunk képességeinek reális felmérése és tudatosítása. A valóság visszatükrözi, hol tartunk és segítséget nyújt a fejlődéshez, a fejlesztendő területek meghatározásához is.
  • A figyelem és a koncentráció fontos részek az eSport kihívásainak való megfelelésben. Jó felmérni azt is hol veszítjük el a koncentráltságunkat, mi veszélyezteti, miként kerülhetjük el vagy kezelhetjük ezeket a helyzeteket.
  • Érzelmeink és gondolataink feltérképezése, valamint az erős impulzusokkal és az ösztönös (például menekülést, feladást követelő) reakciókkal való megküzdés.

A valódi cél

A célok önmagukban fáklyaként funkcionálnak, de az esetek legnagyobb részében nem képesek megvilágítani az egész teret. Szükségünk van az önismeretünkre és a helyzet felmérésére is. Mit értünk a célunk alatt? Milyen szerepet akarunk betölteni? Egy országban, kontinensben vagy az egész világban gondolkodunk?

Léteznek általános és specifikus célok, ahogy rövid és hosszú távúak is. A rövid távú cél általában elég konkrét és látható. Például elmenni a boltba és venni egy új farmert. A sportban ilyen lehet egy adott itthoni versenyen való elindulás, a ranglista egy bizonyos szintjének az elérése (például CS:GO Gold Nova I.), vagy információt gyűjteni arról, hogy az itthoni versenyeknek mik a feltételei, mik a bekerülés követelményei. Ha pedig ugyanezt nemzetközi szinten képzeljük el, akkor tisztában kell lenni a selejtezők, pontszámok, és a kvalifikáció, a rangsorok működésével. Mindez pedig körvonalazható, tervezhető és a költségek, valamint a rá szánt idő is könnyebben meghatározható.

A specifikus célok is hasonlóak, hiszen ha képesek akarunk lenni 30 fekvőtámasz megcsinálására, tudni fogjuk, ha odaértünk, és a fejlődést is érezzük, ahogy a tízből tizenöt lesz és így tovább. A hosszú távú célt úgy is felfoghatjuk, hogy sok rövid távú és specifikus cél alkotja. Egy nagy tervben sok apró részletet és rész-képességet, tudást helyére kell tennünk, mielőtt átszakíthatnánk a célszalagot. Jó példa erre egy iskolai képzés, ahol számos tankönyv, vizsga, dolgozat áll előttünk mielőtt elismervényt kapunk érte. A részeredmények összessége és a lépések megtétele adja ki végösszegként a hosszú távú cél gyümölcsét.

Az a legjobb, ha a célok belőlünk fakadnak. Ehhez őszinteség, önismeret is szükséges, és annak a megvizsgálása is, hogy nem-e valaki más vágyát akarjuk-e valóra váltani. Idő és energiapazarlás azért küzdeni, amit nem is akarunk teljes szívvel, hiszen a nehézségek és a kihívások tengerében fog elveszni a motivációnk. A meghátrálás kudarca viszont befolyásolhatja az új terveket is. Fontos az is mit gondolunk azokról, akik elérték már azt, amire mi is vágyunk. Ha korrupt, rossz embernek tartjuk a befutottakat, ne csodálkozzunk, hogy példakép helyett falakkal találjuk magunkat szembe. Dokumentálnunk is kell a lépéseinket és a haladást, hiszen előfordul, hogy a fejlődés menete kisebbé válik, vagy egy időszak kevesebb sikert hoz, mint vártuk. Jó ránézni arra, hogy honnan indulunk, és arra is, mekkora fejlődés áll mögöttünk.

A győzelemhez, ahogy a célhoz is, sok út vezet. A beszűkült nézőpont, amely nem képes rugalmas vagy épp az adott helyzetre reagáló nézőpontot felvenni alulmarad, hiszen a lehetőségek, a kreatív megoldások és a spontaneitás helyett csakis egyetlen utat képes látni. A megoldásközpontú „abból főzünk, amink van” mentalitás új utakat mutat, kísérletezésre hív és rugalmas, hiszen nem ragaszkodik makacsul ahhoz, hogy valaminek „csakis úgy” szabad megtörténnie vagy zajlania. Számos történetünk van – gondolj bele, mi a tiéd – arról, ahogy hátrányból fordított valaki, vagy épp egy nagyon rossznak tűnő helyzet hozott elő olyan képességeket és megoldásokat, amiket később mások is elsajátítottak.

Taktika és stratégia

Ha a csapatok oldaláról nézzük, a stratégia tekintetében két fő irány létezik. Az egyik oldalt olyan csapatok testesítik meg, akiknek egyetlen fő stratégiájuk van, és azt megfelelően be is gyakorolták. Ezzel sikereket érhetnek el professzionális szinten is, de könnyen kiismerhetőek és ez által sebezhetőek, hiszen nem képesek másképp reagálni és más taktikát végrehajtani. A második típusú csapatnak 5-6 féle stratégiája is van, de mivel mindegyikre hasonló mennyiségű időt és figyelmet szentelnek, így a színvonal látja a kárát. Itt is igaz az, hogy nem lehet mindent mindig tudni.

Ez egy FPS és egy MOBA játéknál is létező rendszer, hiszen az egyéni és a csapat teljesítménye, összehangoltsága is faktor az adott meccs végeredménye szempontjából. Az egyszemélyes játékoknál, mint amilyen például a Starcraft II annyiban változik a képlet, hogy a csapatmunkát felváltja az egyéni teljesítmény, hiszen nem beszélhetünk másokkal összehangolt stratégiáról.

Az ideális csapat azonban ötvözi ezt a két utat, és egyfelől rendelkezik 2-3 fő stratégiával, elegendő gyakorló ideje van, még legalább 1-2-ben. Ezáltal megvan a fő csapásirány és stratégia is, de képesek az ellenfélre több módon is reagálni, és a tartalék tervek szükség esetén előhúzhatóak a talonból.

Egy stratégia kidolgozásánál 3 fontos elemet kell figyelembe venni:

  • - fizikailag mennyire megterhelő vagy kimerítő az adott stratégia?
  • - mennyire nehéz az adott stratégia kivitelezése, és ez által a hibák elkövetésének mekkora az esélye?
  • - mennyire épít az adott stratégia az egyén teljesítményére, és mennyire a csapatmunkára, illetve a csapattársak összehangolt munkájára? (egyéni fókusz vagy csapatfókusz és milyen mértékben)

Egy fáradt, de összeszokott csapat sokkal jobban kivitelez egy csapatközpontú stratégiát, míg egy pihent, de még egymást kevésbé ismerő csapatnak az egyéni teljesítményre fókuszált stratégia lesz adott esetben a megfelelőbb.

A stratégiák kidolgozásánál persze meglepő és félrevezető, vagy annak tűnő elemek sem ritkák. Mi történik, ha például megtörünk egy szokásos mintát a játékmenetben? Vagy látszólag értelmetlen karaktert, felszerelést választunk az összecsapásra? Ez összezavarhatja az ellenfelet, és amíg megoldást és magyarázatot keres, szétzilálhatja a sorait. És ebbe beletartozik a csapda felállítása, és az is, amikor csalit alkalmazunk, vagy látszólag fejvesztett menekülést színlelünk.

A történelem megannyi csatát és összecsapást ismer, ahol egy trükk vagy csel segített az egyik félnek, így nem csoda, hogy a virtuális csatatereken is előfordulnak ezek a taktikai elemek. A modern eSport pedig egyfajta hadviselésként is tekinthető, hiszen játékosok, csapatok igyekeznek minél jobbak lenni, és ezáltal új utakat is megnyitnak a többiek előtt. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a szórakoztató mivolta mellett egyfajta szimbólummá is vált napjainkra. Jöhet valaki a semmiből, a kitartás az elkötelezettség és a szorgalom viszont kifizetődik. Ahogy a képességek és a gyakorlás mellett az emberi karakter is felszínre kerül, hiszen nem mindegy kire hogyan hat a siker, vagy épp az, hogy a legjobbak között tartják számon.

Emberi körforgás ez, ahol sikerek, bukások, hatalmas meglepetések és a lélek sötét oldala is ugyanúgy szerepet kap. De ez teszi érdekessé is, így nem csoda, ha egyre nagyobb figyelem és rajongás övezi a digitális világ sportolóit és a videojátékokat. Ha az eSport ilyen mértékű figyelmet kap, talán nincsen messze az az idő sem, ahol a videojátékok is „legitimmé” válnak, kilépve az infantilisnek tartott dolgok vagy épp az életet, pszichét károsító előítéletek köréből.