- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 698
Az 1995-től 2001-ig tartó internet boom nem csak a világhálóhoz kapcsolódó emberek számát növelte meg ugrásszerűen, de hatalmas lendületet adott a honlapok, az online vásárlás, a chatszobák és egyéb digitális felületek elterjedésének is. Emellett olyan változások előszelét lehetett érezni, amit – mára már tudjuk – alapvetően változtatták meg a hétköznapokat, a kommunikációnkat és azt, ahogyan egymással kapcsolatba lépünk. A Facebook 2003-2004-es indulása után szinte egyeduralkodónak számított az Instagram 2010-es megszületéséig, bár pont egy itthoni példa, az iWiW magyar közösségi weboldal volt az, ami konkurenciát és hasonló szolgáltatást kínált. Az alapvető elképzelés mindegyik közösségi felületen az volt, – és elméletileg még ma is az – hogy az embereket közelebb hozza egymáshoz, támogató közösségek alakulhassanak ki és véleményeket, nézőpontokat lehessen megosztani. Ha viszont felidézzük az egyik online bölcsességet, miszerint: „Ne olvasd el a hozzászólásokat!” akkor sejthetjük, hogy valahol homok került a fogaskerekek közé. De mi vagyunk a hibásak, vagy a technológia? Miért olyan végletes az online világ, ahol kedves történeteket, rémhíreket, cuki macskás videókat és bántalmazásokról készült felvételeket ugyanúgy találhatunk?
Így hat ránk a digitális világ
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az online és az offline világ között szinte semmi különbség nincsen. Hogy a viselkedésünk, a kommunikációnk és a személyiségünk mindkét felületen szinte ugyanaz, hiszen én magam sétálok az utcán vagy ülök le a számítógép elé – miért lenne változás?
John Suler, amerikai pszichológus, író, 2004-ben publikálta először azt a tanulmányt, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy az online világban számos olyan komoly hatás ér minket, aminek nem vagyunk tudatában. Ez pedig azt is jelenti, hogy a viselkedésünket, érzelmeinket, hozzáállásunkat olyan „láthatatlan” erők mozgatják, amelyek ellenőrzés nélkül csúsznak át a szűrőinken, ha képernyőn keresztül kommunikálunk vagy ebben a közegben mozgunk. Ezt a szakirodalom online gátlásvesztés hatásnak (Online Disinhibition Effect) nevezi és több összetevője is van:
Anonimitás – Online nem kötelező a saját nevünket használni és olyan fotót töltünk fel a fiókunkhoz vagy az avatárunkhoz, amilyet csak szeretnénk. Ez azzal jár, hogy elrejthetjük a személyazonosságunkat, életkorunkat, nemünket is akár és beazonosíthatatlanok maradunk a laikusok felé.
Felelősség hárítása – Az előbb leírt „láthatatlanság” egyenes következménye, hogy olyasmit is megengedünk magunknak, mind viselkedés vagy hozzászólás, szóhasználat szempontjából, amit élőben nem tennénk meg, hiszen nem számítunk felelősségre vonásra vagy következményre.
Sebezhetetlenség érzése – Hasonlóan az előző ponthoz, itt is arról van szó, hogy úgy érezzük nem kerülhetünk bajba, ránk nem vonatkoznak a következmények. Információ hiányában senki nem mutathat ránk mint tettesre vagy elkövetőre, bármiféle súlyos vagy agresszív viselkedésről (pl. gyűlöletbeszéd, online zaklatás, szexting) is legyen szó.
Dehumanizáció – Képernyőn keresztül hajlamosak vagyunk arra, hogy a másik embert, akivel kommunikálunk vagy akire reagálunk ne tekintsük élő, lélegző, érző emberi lénynek.
Az érzelmi fékek gyengülése – Sokkal kevésbé vagyunk képesek uralkodni az érzelmeinken online, és ez főként az agresszív, bántó, destruktív ol dalunkra igaz. Könnyebben csúszunk bele egy személyeskedésig, fenyegetésig fajuló vitába és hamarabb adunk engedélyt magunknak arra is, hogy trágár, gyűlölködő szavakat vágjunk a másik ember fejéhez, mintha mindez élőben történne.
Csökken az empátia – Az online közegben nemcsak, hogy nem érzékeljük élő emberként a másikat, de a testbeszédét, a hanglejtését, a mikromimikáját sem látjuk sokszor, ahogy azt sem, hogy a szavaink, tetteink milyen hatással vannak rá. Így az empatikus készségünk is sokkal kevésbé lép működésbe, de azt is megfigyelték, hogy egyéb okok mellett, a túl sok képernyőidő az empátiás készség alapszintjét is csökkentette 2000 és 2009 között -48%-kal), főként tinédzserek és fiatal felnőttek körében.
Aszinkron kommunikáció – Élő beszéd során néhány másodperces eltéréssel kommunikálunk, de a beszélgetés fonala folytonos és tudjuk, mikor értünk a végére. Online bármikor reagálhatnak egy hozzászóláshoz, akkor is ha hetekkel vagy akár évekkel ezelőtt született. Emellett egy érzelmileg nehéz, bántó helyzetbe is bármikor visszaránthat egy új bejegyzés, amit hozzáfűztek vagy egy értesítés, ami erre figyelmeztet minket, vagyis az online kommunikáció időkerete szinte „végtelen”.
Megnövekedett bizalom – Az online térben hajlamosak vagyunk idegeneknek órák vagy napok alatt bizalmat szavazni és olyan intim vagy bensőséges témákat megosztani, amik offline ismerkedés során jó eséllyel csak a sokadik találkozás alkalmával történnének csak meg. Emellett az veszély is fenyeget minket, hogy online valaki másnak hazudja magát, mint aki és ezzel csal ki belőlünk érzékeny információkat.
Lehetőség vagy veszély?
A határokat ledöntő egymáshoz kapcsolódásnak a pozitív oldala, hogy bepillanthatunk mások életébe, és megérthetjük azt, fejleszthetjük empátiánkat olyan sorsok megismerésével, amik csodálatot kelthetnek vagy erőt, kitartást sugároznak. Összeismerkedhetünk vagy tanulhatunk olyan emberektől, akikkel amúgy nagyon kevés esélyünk lett volna találkozni. Akár azt is mondhatnánk, hogy az internet mindent felgyorsít és felnagyít. A lehetőségeket, a választékot és a veszélyeket is. Ezt a szaknyelv online eszkalációnak nevezi és a radikális viselkedésbéli, vagy érzelmi reakciók élményét jelenti. Például csak a híreket szeretnénk átolvasni, de valami dühítőt találunk az egyik írás alatt – ezt nem hagyhatjuk szó nélkül és vitába szállva leírjuk a gondolatainkat, amiből eszmecsere helyett sértegetés majd, ha választ kapunk már személyeskedés vagy fenyegetőzés lesz. Hasonlóan jó példa, amikor fejfájásunk okait keresve egy online adatbázisban vagy orvosi oldalon, a tünetek alapján idővel tumorra vagy extrém ritka betegségre gyanakszunk, hiszen akár arra is utalhatnak az általunk tapasztaltak. Az ilyen kérdések eldöntését egyébként szakemberre, orvosra bíznánk, de az online elérhető információ és lehetőség arra csábít, hogy gyorsan „megoldjuk” a minket feszélyező kérdést, de ezáltal önkéntelenük csapdába is ejthetjük magunkat, mivel nem rendelkezünk elegendő tudással, hogy meg tudjuk szűrni az információkat.
Szintén lényeges megemlíteni az online közegben a bizalom kérdését is, ugyanis az itt létrejövő találkozásokban többet kell feltárni, megosztani vagy elmondani magunkról, hogy ugyanazt a bizalmi és kötődési szintet elérjük, mintha élőben találkoznánk. Mindehhez személyesen hetekre, néha hónapokra lenne szükség, a digitális világban viszont akár azonnal, vagy pár óra alatt eljutunk erre a szintre, mert a megosztott és kapott információk mellett a fantáziánk könnyedén kiegészítheti az ismerkedés és a másik fél személyiségének hiányzó mozaikjait.
Ha az online eszkaláció jelenségével kapcsolatban tudatosabbá szeretnénk a minket érő online hatásokkal szemben, vagy fiatalokkal beszélgetnénk a digitális világ pozitívumai mellett az árnyoldalakról is akkor érdemes felvetni bizonyos témákat:
- Online nehéz, néha lehetetlen leellenőrizni, hogy ki kicsoda, hiszen szinte bármit állíthatunk magunkról
- Honlapot, „szakértői” blogot bárki indíthat – nagyon fontos, hogy hiteles forrásból szerezzük be az információkat
- Az online hírek, cikkek, írások tengerében kiemelt fontosságú, hogy megszűrjük ezeket, keressük a forrást amire hivatkozik és azt is, hogy nagy hírportálok, megbízható médiumok is lehozták-e
Bűntársak vagy barátok?
Ha egymástól 1000 kilométerre lakunk, mennyi az esélye, hogy találkozunk, eszmét cserélünk? Offline egy találkozás az adott terület nagyságától és a véletlentől függ, azonban ha az online közösségekben gondolkodunk, akkor egyetlen elérési link, csoport máris emberek százaival vagy százezreivel köthet össze. Erre jó példa a Facebook, a Reddit platformja, de rejtettebb közösségi felületek (pl. 4chan, 8chan vagy Parler) és fórumok is léteznek, amiket ugyan kevésbé egyértelműek, mint a legnépszerűbb közösségi oldalak, de nem nehéz beléjük botlani, és emellett a közösségek tagjai is aktívan keresik a hozzájuk hasonlókat. Ez önmagában nem is baj amíg valami ártalmatlan vagy hobbi szerű érdeklődésről van szó, de máris más színezetet ölt, ha szélsőséges eszmék, nőgyűlölő gondolatok alkotják ezen közösségek alapját és összetartó erejét.
Ezen jelenség neve online szindikáció (testület, szakszervezet), ami a hasonló gondolkodásúak összegyűlését jelenti, de egyszersmind azt is, hogy az adott érdeklődési kör és a közösség által elfogadott deviáns vagy abnormális viselkedés, eszme elfogadottnak minősül, vagyis normalizálódik. Erre nagyon jó példa a lapos Föld hívő vagy egy más összeesküvés elméletet terjesztő csoport, a gyilkolásig és súlyos rendzavarásig fajuló Incel vagy QAnon mozgalmak. De hogyan csöppen bele egy érdeklődő, vagy egy kevésbé radikális, sok esetben magányos fiatal egy ilyen közösségbe?
Az abnormális normává válik – Ami a külvilágban bűntetendő, normaellenes vagy a tudomány, erkölcs által megcáfolt nézet, az online természetessé, alapvetővé és követendővé válhat.
Támogató, befogadó közösség – Nem csak megértést és támogatást kap az új tag, de egy olyan közösséget, ami validálja az eszméit vagy a deviáns viselkedést, sőt erősíti is azt.
Szűrés, kritika nélkül terjed az információ – A szűrőbuborék vagy buborék hatás (Filter Bubble), vagyis az, hogy kizárólag velem azonos módon gondolkodókkal veszem körbe magam, kizárja a másként gondolkodás, a kritika és a szélesebb látókör lehetőségét. Emellett állandóan ott a megerősítés, ami alátámasztja a nézeteim, az igazam, válogatott videók, cikkek és a csoport belső kommunikációja alapján.
Csoportkohézió - Hatására az egyénben kialakul a csoporthoz tartozás érzése, emellett a csoporttagok kölcsönös függésben és egymásra utaltságban vannak egymás felé. Kialakul egy közös tudás, ismeret a világról vagy az eszméről amit követnek és a tagok kölcsönösen szabályozzák egymást és a viselkedési/vélemény mintákat amiket követnek.
Az erőszak mint pozitívum – Nem csak a szemben álló erők, rendszerek, egyének felé hagyják jóvá a tagok az erőszakos kommunikációt vagy cselekedeteket, de aki ilyet követ el, vagy ilyesmire készül (és adott esetben bizonyítékot hoz róla), az kiemelt, hős vagy mártír státuszt kap a közösségen belül.
Nincs könnyű dolgunk, ha el akarunk igazodni az online világban és akkor sem, ha szeretteinket meg szeretnénk védeni az árnyoldalaitól. A tudatosság és a minket érő hatások szempontjából azonban nélkülözhetetlen, hogy jártasságot szerezzünk mindezekben. A digitális világ mára életünk minden szegmensében jelen van, a legfrissebb kutatások alapján pedig az okoseszközeink már élettér funkciót töltenek be. Nem mindegy tehát, hogy kikkel találkozunk itt, milyen óvintézkedéseket teszünk és hogy mekkora tudással lépünk be ide nap mint nap. Mindennapi beszélgetéseinkben is meg kell, hogy jelenjenek az online térben zajló események, szereplők és lehetőségek, azzal együtt, hogy az árnyoldalakat sem rejtjük véka alá. Így nem csak kellemesebb, de biztonságosabb közeggé is tehetjük magunk és másunk számára ezt a hatalmas közösségi és információs teret.
A cikk módosított változata eredetileg a https://gyerekaneten.hu/ oldalon jelent meg.
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 648
Mit tennél meg azért, hogy híres legyél? Rengetegszer hallottuk ezt a kérdést filmekben, tehetségkutatókban. Az így felfedezett csillagok aztán vagy megmaradtak, vagy szinte azonnal visszahullottak az ismeretlenség ködébe. Azért a gyakran tapasztalható „majdnem híres” vegetálás és a celebkedés is szomorúan megmutatja azt a jelenséget, amit pár éve a Twitteren a találó #stopmakingstupidpeoplefamous hashtaggel kértek számon az emberek a médiagépezeten. Ezért van, hogy valóságshow szökevényekkel, celebekkel, botrányhősökkel is teli a padlás és jórészt még ma is jelen vannak azok, akiket kitermelt ez a közeg – és nem kell aggódni, mindig, mindig van utánpótlás. De mi a helyzet az Instagram léhűtőivel, a mikro vagy nagyobb kaliberű influencerekkel, akikről egy pár éve a jelenséggel foglalkozó cikk is annyi jót tudott csak írni, hogy „Adj ingyen luxust, lefotózom.”
Influ… tartalomkészítő vagyok!
Félreértés ne essék, az HBO dokumentum/kísérleti filmje nem akar lehúzni senkit - azt a módszer, a közeg és a rendszer elintézi magának a szereplői zömével. Hasonlóképp nem azokról a tartalomkészítőkről van itt szó, akik hasznos, érdekes és használható anyagot állítanak elő YT-on vagy akárhol máshol. Olyanokról, akik értéket képviselnek, tudást osztanak meg, problémát segítenek megoldani, egy hobbit, szakmát vagy tudományt jó színvonalon képviselnek. Ez lehet szórakoztató, kreatív, művészi vonal is, a határvonal lényege valahol ott húzódik meg, hogy nem azért kapnak figyelmet, pénzt vagy szponzorációt, mert léteznek, mert fotózgatnak, bejelentkezgetnek vagy balhéznak.
Vitát indíthat az a szemlélet is, hogy de hát a divat, a szépségipar vagy bizonyos termékek megmutatása, modellek és hasonlók révén pont ebből áll. És korábban, évtizedekkel ezelőtt is voltak olyan hirdetések, hogy XY híres ember valamilyen márkával pózol, ezt használja, ajánlja. Ez eddig igaz is, de itt konkrét filmeket készítő színészekről, élsportolókról vagy épp előadókról volt szó, akiket lehetett utálni, lenézni, de mégis letettek az asztalra valamit azon kívül, hogy csini fotók készülnek róluk és online drámákba, sápítozásokba keverednek és azzal menőznek, hogy menők. Vagy még a legnarcisztikusabbját sem kellett naponta vagy naponta többször látni. Hogy most sem kötelező nézni? Az a baj, hogy nem tudunk betelni velük.
Az influencer szitokszó?
Az influencer szcéna egy jó része a digitális illúziókból, a látszatból, a vágyakból és abból él, hogy látszólag mindez bárkinek elérhető. Kevesen vannak azzal tisztában, hogy ezt a látszat-életet, rohanó, kozmetikázott luxust vagy azt mímelő létezést nagyon nehéz fenntartani. És nem ott kezdődik a történet, hogy érdekesnek, kiemelkedőnek, szokatlannak kell lenni ahhoz, hogy esélyed legyen. Ha pedig berobbantál, fenn kell tartani az érdeklődést, ki kell szolgálni a trendeket és meg kell felelni – valaminek, valakiknek, indul a mókuskerék és a következményekről sokkal kevesebbet hallani, mint a csillogásról.
Nick Bilton korábban a közösségi médiát védte és meg volt győződve arról, hogy a kapcsolódás, egymás elérése és a gyorsabb kommunikáció nagyon is jót tesz nekünk. Ez részben a mai napig igaz, azonban Nick kiábrándult a látszathírességek, feltörekvő sztárjelöltek tömegétől és attól, hogy ma a fiatalok egyik leghőbb vágya influencernek lenni. És ez teljesen érthető! Ki ne szeretne sok figyelmet, rengeteg ingyenes szponzorációs ajándékot, utazást, olyan státuszt, amikor irigykedve figyelik minden lépését, miközben fotósok, sminkesek hada dolgozik azon, hogy csini, szexi, menő és csodálatos legyen? Innen nézve senki. A folyamatba és a működésbe bepillantva azonban egyből szembe tűnhet, hogy az emberből is termék válik. A „jó influencer” állandó rohanásban van, nehogy beelőzzék mások és nagyon könnyen maga alá temeti ez a csillogó-villogó világ, ami illúziókat, ürességet és rengeteg-rengeteg manipulációt, hazugságot rejt.
Három fiatalt követ végig a film Los Angelesben, akik egyetlen vágya, hogy menő influencerek legyenek, azonban nem mindegyikük tudja mivel jár ez. Ehhez stábot és rengeteg segítséget kapnak olyanoktól, akik háttérmunkásként hasonló fiatalok és feltörekvő reménykedők útjait egyengetik. Ebbe a kamu helyszínek, látszat fotózások, porhintés ugyanúgy beletartozik, mint kamu követők ezreinek megvásárlása. Majd a kamu (dicsérő) hozzászólásokból/kommentekből is be kell vásárolni és lehet aggódni, hogy le ne bukjunk az algoritmus, vagy más, ezt figyelő programok előtt. Ha pedig ezt is megugrottuk, jöhetnek a nagy lehetőségek, ahol egy buszba zsúfolnak pár hozzánk hasonlót és érdekes helyszíneken 1-1 órára kidobva őket mehet is a tartalomgyártás. Ez egy VIP influencer turné, ami rengeteg melót jelent, az eredménye pedig nem érték, csak egy jól kinéző fotó, amit ezrek, tízezrek lájkolhatnak, szívecskézhetnek és kezdhetjük előről másnap, harmadnap.
A titok, hogy nincsen titok
Nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy ez nem mindenkinek való. Nem csak szorongásokat, FOMO-t, depresszív tüneteket okoz ez az egész daráló, de a személyiség torzulását, testképzavarokat, kiégést, önértékelési problémákat is. Ja, és nem csak az influencereknek, de a fogyasztóiknak is, főként a serdülőket értve ezalatt. Ezért merül fel a kérdés, hogy ez a szabályozatlan, elszabadult sztárcsinálás és kepesztés vajon kinek és mire jó? A divat/szépségiparnak biztosan, hiszen rettentően nagy a forgalma, bizonyos cégek is remekül felhasználják az eladások növelésére és számos egyéb iparág is nagy hasznot húz belőle. Még maga az Instagram sem üldözi a botokat, az azt gyártókat vagy megvásárlókat, hiszen forgalmat jelent neki, nem is keveset. Az pedig, hogy sosem létezett, ellopott vagy kitalált emberek milliói lájkolnak, kommentelnek szerteszét, kit érdekel? Még a „szuper influencernek” számító Kim K. profilján is az elemzések szerint csak mindössze kb. 50%-a valódi profil, mi lehet akkor másoknál? A lényeg, hogy a felület ugyan lehet hasznos, értékes, de az emberi természet sötét oldalával, a siker hajhászásával, a bármi áron mentalitással egyelőre az algoritmusok sem tudnak mit kezdeni. Ahhoz mi kellenénk.
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 1790
Szinte hetente olvashatunk, hallhatunk olyan esetről, ami nemcsak felborzolta a kedélyeket, de indulatos, gyűlölködő, agresszív hozzászólások tömegét vonzotta oda, mintha mindenki el akarta volna mondani a véleményét róla. Nem ritka, hogy rögtönítélő bíróságként funkcionáló, ítélkező sokaságot találunk a kommentek között tolongani, és a szemet szemért elv, a totális – és a lehetőleg minél fájdalmasabb büntetés fenyegetése - úgy tűnik, csak ez elégítené ki az igazságra és rendre szomjazó tömegeket. Főként felnőtt emberekről beszélünk itt, akik közül jó páran névvel, arccal, Facebook profiljuk teljes tartalmával vállalták, hogy ők bizony így vagy úgy intéznék el ezt az adott esetet. Így állna vissza a szemükben az egyensúly és lehetne béke (?) mindenki lelkében. Egy megosztó hír tanulságai, egy tragédia jobb esetben tanulásra, a tanulságok levonására ösztönözne minket és a dühünk, felháborodásunk kezelésének is vannak emberibb módjai. Ahhoz gyakran kétség sem fér, hogy nem jó az, ami történt, de amit elindított, amit online embertársainktól tapasztalhatunk, az valóban hátborzongató.
Egy online bántalmazásról szóló, informatív cikkem alá például ez érkezett:
- Mit tehetünk a zaklatók ellen? Letiltjuk őket. És igen. Ilyen egyszerű. Akinek ez problémát okoz akár 12 évesen is az fogyatékos. Sajnálom. :D
- Egyetértek, ez a jelenség egy nettó f**zság. Ez megint a túlérzékeny nebáncsvirágok problémája.
- Nem lenne ilyen probléma, ha az embereknek nem az lenne a legfontosabb, hogy XY mit gondol róluk.
Ha pedig megerőszakolt áldozatról, bántalmazott nőről, „szerelemféltésből” elkövetett gyilkosságról (amúgy nincs ilyen definíció, a szeretet, szerelem nem öl!) írnak a lapok, akkor a leggyakoribb hozzászólás még mindig az, hogy:
- Miért maradt, ment oda
- Mit viselt
- Hogyan érdemelte meg
- Mivel vette rá, ösztönözte a másikat
- Miért csak most szól
Nincs arcom, nincs felelősségem?
A hozzászólások megírója gyakran beazonosítható, de persze akkor sem jobb a helyzet, ha kamu nevekkel, profilképekkel osztja valaki az „észt”. A fentiek kiragadott példák a több százból, ezerből és naponta végig hömpölyög a kommentáradat az online cikkek, hírek alatt. Itt érkeztünk el az online kommunikáció és a digitális világ a viselkedésünkre gyakorolt hatásaihoz. Hiába derül ki egyre gyakrabban az ellenkezője, még mindig sokan azt hiszik, hogy az online világ egy párhuzamos sík, ahol nincsenek következmények és sebezhetetlenek vagyunk. Ez hatalmas önámítás, ugyanis a felelősségre vonás mellett a személyazonosság is kideríthető, ha olyan súlyossá válik az ügy. A gyűlöletbeszéd és az ehhez hasonló bántó, megalázó kommentek egyelőre ritkán kevernek bajba bárkit is, de ettől még pusztító következményei lehetnek valaki más életében. Az úgynevezett online gátlásvesztés hatás (Online Disinhibition Effect) elve abból indult ki, hogy megváltozunk, ha képernyőn keresztül kommunikálunk. Az előbb említett érinthetetlenség és a következmény nélküliség ennek két jellemző tünete.
Féktelenül, embertelenül
De legalább ilyen fontos, hogy a borzalmas viselkedésünkért való felelősséget is elhárítjuk magunktól. Mintha nem is mi gépeltük volna be a mondatokat, vagy nem is számítana ez az egész. Az online kommunikációnk egyik másik jellemzője, hogy érzelmeinket kevésbé tudjuk fékezni, kontrolálni. Ez a túl gyorsan megadott bizalom képében is megjelenhet, de leggyakrabban a fékevesztett dühvel és gyűlölettel találkozunk. Ugyancsak jellegzetesség a dehumanizáció, vagyis, hogy azt, akivel vagy akiről beszélünk nem tekintjük élő, lélegző, érző emberi lénynek. Távol van tőlünk, jó eséllyel nem ismerjük, talán képet sem láttunk róla soha. De ítélkezni, igazságot szolgáltatni tudunk, ahhoz elegendő információnk van, természetesen. És fontos megemlíteni, hogy élőben, személyesen a 90% képtelen lenne minderre – a távolság azonban leoldja a belső fékeket és láncokat. Az sem segít sokat, hogy az online kommunikáció gyakran aszinkron, tehát nem feltétlenül ugyanabban az időben és párbeszédként kommunikálunk egymással. Így egy durva komment, bántó, sértő mondat napokkal, de hónapokkal később is képes visszarántani minket egy érzelmileg nehéz helyzetbe és egy olyan állapotba, amit már azt hittük magunk mögött hagytunk.
Még ha ezeket a hatásokat, csapdákat nem is ismerjük, az alapvető emberség azt diktálná, hogy egy másik emberi lényt, vagy épp áldozatot, más véleményen levőt nem akarunk ilyen módon és mértékben gyötörni és kínozni. Az, hogy kiből milyen démon bújik elő online, sokszor csak a jéghegy csúcsa. Én mindig elgondolkodom, hogy vajon ő milyen bánásmódot szeretne, ha valami hasonló történik – vele, vagy egy szerettével. De azt is jogos kérdésnek érzem, hogy az acsarkodó, gyűlölködő felnőttel vajon hogyan bántak mások? Mit tapasztalat meg önmagáról a hibák, a megbocsátás és a szerethetőség terén? Talán sosem találkozott azzal a mondattal, ami számomra ezt az egészet összefoglalja: Még soha, senkit nem szidtak jobb emberré.
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Digitális világ
- Találatok: 1660
Az elmúlást hajlamosak vagyunk végleges állapotként, egy olyan végállomásként felfogni, ahol – legalábbis a fizikai síkon – már csak azok irányából történik valami, akik megmaradtak és tovább élnek. A spirituális, vallási és ezoterikus nézőpontok számos elméletet, következményt és folyamatot leírnak azzal kapcsolatban, hogy a lélek – ez a gyakran nehezen kézzel fogható, megmagyarázható fogalom miként folytatja útját. Azonban úgy tűnik a lezárást, elengedést nehezen fogadjuk el és nem csak spirituális síkon, de a technológia és a tudomány világában is halhatatlanságra törekszünk.
Mit értünk „végső halál” alatt?
Az emlékek, tettek, történetek útján mindannyian hagyunk magunk után egy csomagot, és ezt gyakran kiegészítik, az akár generációkon át odaajándékozott mementók, használati vagy emléktárgyak. Külön kategóriát képviselnek a pillanatot megragadó, az öröklétbe dermedt időt megőrző fotók vagy az életszerűséget mímelő videók és a közösségi média oldalaknak köszönhetően a profilok és a digitális lábnyomok is. Egy-két évtized múlva (de lehet, már jóval hamarabb) mindennapossá válhat, hogy az elhunytat virtuális valóságban (VR) keltik „életre”, és a legújabb hírek alapján digitális alteregónak nevezhető chatbotot vagy a közösségi oldalakra, az illető halála után is posztoló mesterséges intelligenciát is fejlesztenek.
Kezdjünk el belegondolni, hogy az online világban örökéletűek maradhatunk, hogy a generációk, okos algoritmusok segítségével kommunikálhatnak egymással, évtizedek vagy akár századok elteltével is. Persze a technológia fejlődésének útjait néha csupán találgathatjuk, az már most látszik, hogy alapjaiban megváltoztathatja mindez a halál szó jelentését és esetleg bevezet egy olyan fogalmat is, amit mondjuk „végső halálnak” nevezhetünk – amikor minden digitális és egyéb online nyomot, emléket, megsemmisítenek utánunk. Ezzel még nem törölnek ki minket senki emlékezetéből, a fizikai tárgyak, az emlékek, a történetek mind megmaradnak, de az kérdés, hogy éles, vagy egyre inkább elmosódó határt találunk-e majd ott, ahol egy szellemi örökségről, magunk után hagyott adatcsomagról vagy „emlékhordozóról” beszélünk.
Digitális végrendelet
Jelenleg, a legnagyobbnak számító Facebookon, már most meg lehet jelölni azt, aki halálunk esetén hozzáférést kap a profilunkhoz. A digitális végrendelkezés egyelőre szokatlannak tűnő lépcsőfoka ez, ahol az úgynevezett hagyatéki kapcsolattartó dönthet arról, hogy az utánunk maradt emlékoldalt milyen módon kezeli. Lehetősége van ismerősök elfogadására, megemlékezést segítő posztokat tehet ki az üzenőfalra és a borító és profilkép lecserélése is rá lesz bízva. Ez megint komoly vitákat indíthat majd el, pláne, ha olyas valaki kap hozzáférést, aki mondjuk egy válás vagy családból való kiszakadás után lett az eltávozott partnere, bizalmasa. Hasonlóképpen, családon belül is előfordulhat, hogy törés következik be és a több részre szakadt érdekcsoportok mindegyike magáénak érzi ezt a digitális örökséget. Egyelőre a jog is gyerekcipőben jár ezen a téren, de az biztos, hogy ezek és ehhez hasonló problémák ugyanúgy fel fognak merülni, mint ahogyan a fizikai világban is fel-felbukkannak az örökösödés kérdésével kapcsolatban. Megoldásként a profil eredeti tulajdonosa azonban úgy is dönthet, hogy halála esetén a profil véglegesen törlődjön, annak minden tartalmával együtt – ehhez persze értesíteni kell a Facebookot és megfelelő iratokkal kell bizonyítani, nem trollkodásról vagy bosszúról van szó.
Elmosódnak a határok
A technológia azonban a végleges törlés helyett úgy tűnik arra keresi a megoldásokat, hogy holtunkban is életben tarthassuk magunkat, vagy mások visszahívhassanak minket a „kárpiton” túlról. Nagy port kavart 2020 elején az a videó, ahol egy dél-koreai műsorban, egy édesanya a virtuális valóságban, 3 éve elhunyt kislányával találkozhatott. Mégha technológiailag elismerésre méltó is ez a teljesítmény, sok szakértő fejezte ki aggodalmát a dologgal kapcsolatban. Nemcsak az élet és a halál közötti határvonal elmosódása miatt, hanem a trauma feldolgozása miatt is, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen erős emocionális hatású találkozás lelki sebeket téphet fel és olyan hamis illúziókba, reményekbe ringathat valakit, ami teljese összezavarhatja még a valóságérzékelését is. Az vallásos nézőpont az élet megszentségtelenítéséről beszélt, a felvételen pedig az is látható, hogy az édesanya érzelmi kitörése a (még élő és viruló) családját is rosszul érintette – mintha egy túlvilági szellem furakodott volna be közéjük, aki visszatértével minden szeretetet és figyelmet magára vonz.
Hasonló történetet a Black Mirror című sorozatban is láthattunk, a második évad első epizódjában, ami a Be Right Back (Rögtön jövök) címet viseli. Itt a gyászoló Martha tudomására jut egy olyan technológia, ami elhunyt kedvesét chatbot formájában élesztené újra, hogy legalább beszélgetni tudjon vele. A kezdetben furcsa és óvatoskodó egymásra találás hamarosan megszokottá válik és ekkor merül fel, hogy a technológia már a következő lépésre is készen áll: Martha párja androidként, „hús-vér” emberként is megrendelhető. A Black Mirror sorozat, jövőbe tekintő, gyakran disztópiákat ábrázoló történetei azonban egyre inkább valósággá válnak, legyen szó a teljes megfigyelésben és az állampolgárok pontszámokkal való „mederben tartásában” gondolkodó államokról, gyilkos drónokról, emlékezetről, vagy épp a halál tényét is átíró fejlesztésekről. A „That can be my next tweet!” nevű szolgáltatás 2013 óta létezik és nem kevesebbet ígér, minthogy az eddigi üzeneteink alapján új, ránk jellemző üzeneteket kreál, de mindezt egy meglehetősen egyszerű algoritmus kezeli, ami azért még nem a halhatatlanság záloga.
A digitális halhatatlanság előszobájában
A 2021-es év elejére azonban a Microsoft olyan szabadalmat védetett le, ami egy élő vagy akár elhunyt embert chatbot formában lenne képes lemodellezni. Ebbe a kinézet, a személyiség és a hang is beletartozik, vagyis megfelelő mennyiségű adat birtokában bármely mai jellemzőnk reprodukálható. Rengeteg nyomot hagyunk magunk után a digitális térben és a chateléseink, e-mailjeink, közösségi oldal posztjaink, hozzászólásaink bizonyos tekintetben magukba foglalják annak az esszenciáját, akik vagyunk. Ha mindezt fotókkal, videókkal ötvözzük, akkor egy ilyen algoritmus és a mélytanulás (deep learning) útján fejlődő deepfake technológia máris egyetlen lépésnyire van attól, hogy elkészíthesse élethű 2 vagy 3 dimenziós, digitális másunkat.
Mindez az adataink kezelésével kapcsolatosan is aggályokat vet fel, de olyan értelemben is, hogy a jelenlegi joghézagok esetén megtörténhet, hogy családtagunkhoz kísértetiesen hasonlító, vagy az ő szófordulatait használó ügykezelő vagy segítő bottal találkozunk. Mindemellett az sem feltétlenül megnyugtató tudat, hogy lehetőség lesz arra, hogy adatainkból valaki egy app segítségével, halálunk után is beszélgetőpartnert faragjon – az elhunytak adatait ugyanis egyelőre nagyon kevés jogszabály védi csupán. Az, hogy digitális alteregónk készüljön, pedig azért sem sci-fibe illő fantázia, mert az ETER9 nevű cég pontosan ezt ígéri. Egészen pontosan a digitális halhatatlanság a cél, ahol egy algoritmus minden elérhető közösségi oldalon adatot gyűjt rólunk, minél tovább használjuk, annál többet, és így egyre pontosabb képet kap a tevékenységeink alapján arról, kik vagyunk és hogyan viselkedünk. Az ETER9 algoritmusa pedig akkor veszi át ténylegesen az irányítást, amikor meghaltunk – tovább posztol és „él” mintha mi sem történt volna és ez a lehetőség az eddig beregisztrált 100.000 embert nézve sokakat érdekel vagy legalábbis kíváncsisággal tölt el.
Évről évre közelebb az "örökléthez"?
2021 novembere egy új technológiai összefonódást és egy lehetséges új trendet is hozott. A MyHeritage Deep Nostalgia applikációja és a honlapja lehetőséget ad arra, hogy egyetlen (akár régi) fotóból is élő, animált kis (gépi tanuló algoritmus és deepfake technológia segítségével készült) videót kapjunk, ahol ősünk, nagyszülőnk vagy bárki, akit elveszítettünk ránk mosolyogjon. Ennek nyomán, pár nap alatt tömegével kerültek fel videók a közösségi oldalak, főleg az Instagram és a TikTok felületére, ahol síró, az érzelmek súlya alatt összeomló vagy épp boldogan mosolygó emberek, gyanútlan nagyszülők, kíváncsi tartalomgyártók találkoznak először a "megelevenedett" elhúnytakkal online. A reakciók vegyesek, van aki keserédes érzéekről számol be, van akinél évtizedes sebeket tép fel a találkozás, másoknak megkönnyebbülést, örömöt okoz a találkozás. Egyesek arról vízionálnak, hogy hamarosan nem csak nézni lehet az elhúnytakat, de beszélgetni is lehet velük, sőt ebédre is meghívhatjuk őket egy virtuális valóság környezetben. De valóban jót tesz nekünk, ha a halál "visszafordíthatóvá" válik? Ha bármikor, bármelyik képernyőn elénk toppanhat egy elhunytunk? Mit kezdünk a feltörő érzelmeinkkel, mi szab határt és keretet, ha egy egyszerű applikáció vagy honlap kell csupán mindehhez? Az előszobája lehet mindez egy Upload jellegű sorozathoz, ahol a halál után egy privát "Mennyországba" kerülünk, ha úgy döntünk, arról nem is beszélve, hogy a nemrég bejelentett Metaverzum is az életünk szinte minden szeletét virtuális közegbe helyezné át.
Mindezen technológiák már kellőképp fejlettek, hogy kérdéseket vessenek fel, de még nem állnak teljesen készen arra, hogy valóban lemásoljanak minket. Azonban mindez évek kérdése lehet csupán, hiszen az elmúlt rövid időszakban a deepfake videók is hatalmas fejlődésen mentek keresztül és mostanra szűrőprogramok, felkészültség vagy komoly tudatosság kell némelyik leleplezéséhez. De ha valósággá is válik a halálunk utáni digitális másolat, akkor is valószínű, hogy komoly erőforrások kellenek hozzá. De ki engedheti meg magának anyagilag ezt a technológiát és ki érdemes arra, hogy „elmentsük” ilyen módon? Milyen módon fordíthatunk előnyünkre egy ilyen technológiát és milyen társadalmi változásokat hoz mindez magával, ha szélesebb körben is elérhetővé válik? Ezek egyelőre a fantázia peremén lebegő kérdések csupán, de hamarosan ugyanolyan dilemma elé állíthatnak minket, mint az iparosodás korszakában a gépek elterjedése, vagy az önvezető autók, a robotok és a mesterséges intelligencia útját övező kérdőjelek.