- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1541
Egy új korszak és világrend felfedezői, elszenvedői és lakói vagyunk mind, de azért nem mindegy, hogy hány évesek vagyunk. Akinek internet, okostelefon nélküli gyermekkora vagy fiatalkora volt, nagyon sok mindent másképp csinált, mint a ma érettségire készülő generáció. Julia Langhof filmje érzékeny témát választott: hogyan küzdenek meg a mindennapokkal a fiatalok? A főszereplő Karl, 17 éves és érettségi előtt áll, nem tudja, mit kezdjen magával utána, de van egy népszerű blogja, ahol a névtelenségbe burkolózó felhasználók és követők bepillanthatnak az életébe. Azt azonban kezdetben nem tudják ki is ős. Neki is, mint a többieknek egy nickneve – beceneve van csak: LOMO. De mi történik, ha lehull a lepel és arca, sőt, polgári neve lesz az addig szavakkal és rövid videókkal jelen levő bloggernek?
A serdülők mindig is határvonalon jártak. Még nem felnőtt, már nem gyerek. Próbálgatni kell a szárnyakat, mert különben nem lesz tapasztalata az életről. Ott vannak a többiek, a tanárok, a szülők és a neten megismert figurák csoportja is és dönteni kell. Vagy elég sodródni? Derült égből a szerelem is becsapódik a főszereplő életébe, csak hogy tovább kuszálja az eddig sem egyszerű szálakat, majd a még hirtelenebb jött szakítással sötét fordulatot vesz a történet. Karl hülyeséget csinál, mégpedig olyat, ami nem csak a bizalom határait rombolja porrá, de jogi szempontból is bűncselekmény.
Az online világ is valóságos?
Az online világ két legnagyobb kérdése a következmények és a magunk után hagyott nyomok kezelése. Jót akar nekünk, akivel csetelünk? Mennyit segít, ha helyettünk akarnak megoldani dolgokat? A jó szándékból lehet, hogy katasztrófa lesz. A felelősség megtalál az interneten is, ha másképp nem, hát következmény formájában. És nem csak az elkövető kerül komoly bajba, a tettének súlya mások vállára is terhet rak. Lomo családja is érintett lesz, a jövőjüket fenyegeti, hogy olyan videót töltött fel a blogra, amit nem szabadott volna. Az internet pedig felkapta, megosztotta, és sokan megnézték. A letörlés pedig félmegoldás, ezt mind tudjuk, hiszen a tartalmat máshová is feltölthették és számítógépek, honlapok ezrein lehet eltárolva, mindet levadászni lehetetlen. Hogy is szól a mondás? Ami felkerült a netre, az örökké ott marad – vagy bármikor újra felbukkanhat.
De ne ítéljünk túl hamar, ugyanis az online világ nagyon gyakran válik végső menedékké a fiatalok, de akár a felnőttek számára is. Egy állandóan elfoglalt apa nem tud példát mutatni, beszélgetni sem lehet vele. Ha anya a ház körüli teendőkkel és egy videojátékba bújva tölti a napjait, akkor még példát is mutat, mi lehet a gyógyír a magányra. Egy talpraesett, motivált testvér pedig minden dicséretet begyűjt, így Karlnak nem sok minden marad, amiért a valóság vonzó lehetne. Az online közössége meghallgatja, kíváncsi rá, rajong érte vagy épp tanácsokat ad. Vagyis nemcsak támogatja, de élőbbnek tűnik, mint a hús-vér emberek, akik körülötte lézengenek egy hatalmas házban.
Ennyi mindent préselt bele egy filmbe a Lomo – Egy blogger élete és nagyon kreatívan, érzékenyen nyúlt a témához. Hitelesek a helyzetek és a szereplők is, a leginkább szembetűnő viszont az, hogy a technológia hatalmas fejlődésével nem tudunk lépést tartani lelkileg. Vakon tapogatózva lépdelünk előre, és néha egy serdülő is talpraesettebb, mint a körülötte levő felnőttek. A legrosszabb azonban az, ha az élő kapcsolatok és kötelékek felfoszlanak, értelmüket vesztik. Társas lények vagyunk, vagyis közösséget fogunk keresni, akárhol is legyen az. Ha élhető jövőt szeretnénk, akkor erre hangsúlyozottan figyelnünk kell – és arra is, hogy a webkameránk legyen leragasztva, ha nem használjuk épp. Én szóltam!
A képek forrása: www.mafab.hu, kinocafemozi.hu
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 2418
Ami nem derül ki, arra választ igyekszünk találni. Zavaró, ha nincsen meg a teljes történet, ha nem tudunk mindent és kétségek között maradunk. Akkor áll vissza az egyensúly, ha a világ kiszámítható, biztonságos és barátságos hellyé változik ismét. De nem verjük át magunkat ezzel nap, mint nap? Egy illúzión ügyködünk, ami bármelyik pillanatban semmivé válhat és ott maradunk a valósággal. Azzal a kényelmetlenül hozzánk simuló valósággal, ami ráadásul a szemünkbe is néz kérdőn: Ezzel mit kezdesz most?
A Teljesen idegenek után egy lépéssel
Paolo Genovese a hazájában elismert rendedzőnek számít, nálunk azonban csak legutóbbi filmje, a Teljesen Idegenek után lett széles körben ismertebb. A baráti társaság drámája briliáns érzékenységgel mutatta be emberi kapcsolataink mélységeit, sebezhetőségét és a lélek árnyékos oldalát. De a hangsúly emellett a technológia, ezen belül is az okostelefonok életünkre gyakorolt mindenható erején van. Ha viszont egy lépéssel tovább megyünk a bennünk rejlő sötétség megismerése felé, akkor megtaláljuk az A HELY című új alkotás lényegét. Gonoszak vagyunk mi emberek, vagy éppen jók?
Törékeny hősök
Örök dilemma övezi azt a kérdést, hogy a körülmények mennyire befolyásolnak minket. Vajon egy mindennél jobban vágyott dolog elérése vagy egy megoldhatatlannak tűnő problémára keresett gyógyír képes alapjaiban kifordítani minket magunkból? Carl Gustav Jung volt az, aki felismerte, hogy a legsötétebb gondolatok, fantáziák és tettek lehetősége mindannyiunkban benne van. Az árnyékunk magában foglal mindent, amit szeretnénk elkerülni, vagy nem vagyunk képesek szembe nézni. A film ebből a gondolatból kiindulva teszi fel az életünket kísérő két legfontosabb kérdést: Mire vágyunk igazán? Mit lennénk képesek megtenni, hogy megkapjuk azt a valamit?
A főszereplő kulcsfigura a titokzatos névtelen ember, aki alkukat ajánl az őt megkeresőknek. Ők elmondják mire vágynak, cserébe megtudják, hogy miként érhetik el a számukra oly fontos célt. Meg kell tenniük valamit, és ezek legtöbbször agresszív, erőszakos, sötét dolgok. Miért barkácsolna bombát az aranyos nagymama korú nénike? És ha a gyerekünk halálos beteg, akkor feláldoznánk egy másik gyerek életét a biztos gyógyulásért? És ha visszakaphatnánk a látásunkat, örökre magunk mögött hagyva a vakság szorongató sötétségét? Hiába a rettenetes ár, mégis megköttetik az egyezség, és a film 10 szereplője nekilát, hogy megvalósítsa. Közben mindegyikük a maga módján, a maga dilemmáival és kétségeivel harcol, miközben döntéseket kell hozniuk. De hát mi is ezt tesszük minden nap, nem igaz?
Bármire képes lennél?
Az összekuszálódó szálak, a vívódó szereplők egyre szorongatóbb helyzetet kreálnak maguk körül, és egyedül a névtelen ember őrzi meg a semlegességét, bár két dolog azért rajta is látszik. Az egyik, hogy szenved attól, hogy a világ rettentő és mocskos arcával kell nap, mint nap találkoznia. Emellett érezhető, hogy halványan, de a jó oldalnak szurkol. De hogy ki ő, miért ül egész nap egy bárban, és mi az egésznek az értelme, arra mindenkinek a saját válaszát kell megtalálnia. A szereplők igazából olyanok, mint mi. Nem tűnik fel nekik sem, hogy rég megérkezett, amit kértek, a kitűzött, állítólag boldogságot hozó cél elhomályosít mindent – a legfőbb probléma az, hogy a valóságot is. Genovese nagyon jól megmutatja, hogy az állítólagos vágy mennyire másról szól, kérdés, az alatta megcsillanó igazi indok, vágy kap-e végül egy esélyt.
Ez az érzékeny, drámai és az emberi lélek mélységeiben kutató alkotás méltó folytatás lett a Teljesen idegenek készítőjétől, és a színészeket is dicséret illeti. Hiába játszódik a film egyetlen helyszínen, a szereplőknek az arcára van írva minden, a beszélgetések hullámzása pedig izgalmas, szorongató és kellőképp sokrétű ahhoz, hogy végig lekössön a vetítés alatt. A rendező a díszbemutató utáni beszélgetésben elmondta, ő a legrosszabbat és a legjobbat is feltételezi az emberekről – bennünk él a lehetőség, bármelyik utat is válasszuk. Ha pedig egy gondolatkísérlettel szeretném lezárni a cikket, azt kérdezném: Vajon ha egy rendező az új, minden eddiginél jobb ötletét szeretné megvalósítani a következő filmjében és a világ elmozdíthatatlannak tűnő akadály gördítene elé, mit tenne meg, hogy elhárítsa azt, meddig menne el?
A képek forrása: urania-nf.hu, media.port.hu, lascimmiapensa.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1763
A Könyvhétről olvasva a szemem többször is átugrotta az esemény elején levő számot. Vagyis inkább csak átsiklott felette, amíg egy cikkben fekete-fehér képeket nem kezdtek mutatni az évtizedekkel ezelőtti rendezvényekről. A múltbéli visszatekintővel engem is elért a 88 év jelentése. 1929 óta zajlanak az ünnepi könyvhetek, és jó érzés volt elmerengeni azon, hogy egy ilyen jó rendezvény mennyi mindenen át is megmaradt – és egyetlen egyszer maradt csak el.
Könyvhét a könyvekért
A szombati napon hatalmas hömpölygő tömeg volt kíváncsi a standokra, az írókra. A kellemetlen határát súrolta lassan araszoló, néhol elakadó embermassza – megnyugvást az a gondolat adott főként, hogy a könyvekért vagyunk itt mindannyian. A Vörösmarty tér duplájára lenne szükség, hogy kényelmesen elférjünk, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál hatalmas csarnokai jó példák erre. A kisebb kiadók pavilonjához egyszerre 2-3 ember fér csak oda. Így a tömegben gyakran kellett türelem, hogy a nézelődő, a vásárló és a „tudom, mit akarok venni, csak jussak már oda” szerepek között váltogatva lehessen élvezni a felhozatalt.
Magyar “szürkeötven”
A legnagyobb meglepetést viszont a magyar „szürkeötven” könyvek szerzőjéhez álló hosszú-hosszú dedikáló sor okozta. Nem az írások minőségével csábítja az olvasókat, de sokan azt mondták rá, hogy „legalább olvasnak a fiatal lányok”. A bántalmazó, megalázó kapcsolat romantikusnak és szeretettelinek való beállítása szerintem káros. Egy ilyen jellegű írás rengeteg téves gondolatot és illúziót képes elültetni a fejekben azzal kapcsolatban, hogy miként is bánunk jól egymással. Akkor is, ha „legalább olvas” a fiatal – mert nem mindegy, hogy mit. Ahogy az őt körülvevő emberek viselkedése is rengeteg mindent meghatároz akkor és később is. A sor mindenesetre messzire kanyargott, és jelzésértékű volt.
Ritka kincsek és a Könyvhét
Nagyon jó dolognak tartom, hogy régebbi köteteket is kihoztak a kiadók, akár olyanokat is, amiket boltokban már nehezebb megtalálni. A zEtna kiadónál találtam például olyan régóta keresett kötetet, aminek a címe megmaradt a fejemben, de nem gondoltam, hogy valaha is megtalálom. Hernyák Zsóka Morze című, első kötete ugyanitt volt megtalálható, és jött velem, hiszen a Könyvhét előtt kinéztem már magamnak.
Különösen tetszett, hogy több helyen is láttam zsákbamacska könyveket.
Ez a könyves vak randi ötletből fakadó kis kedvesség (ne borító alapján ítélj!) arról szól, hogy a papírba csomagolt kötet legfőbb jellemzői, címkéi fel vannak sorolva és ez alapján kell választani. Mint egy rövid adatlap a társkereső oldalon, ami sok mindent megmutat, de bizony a lényeghez ki kell „csomagolni” a másikat.
Öröm volt végre találkozni Herczeg Szonjával is, akinek a Kis üdítő, kis krumpli című novelláskötete 2017 egyik kedvenc könyvét jelenti nálam. Meg is vitattuk gyorsan, hogy vajon az emberek a regényeket vagy a novellákat szeretik jobban? A novellákra szavaztam, pedig a regényeket is kedvelem. Végül kiegyeztünk abban, hogy a novella nem elveszett vagy eltűnő műfaj, és jó, hogy van. Ennek örömére Patak Márta új könyve is a hátizsákomban landolt. A standok között bóklászva a HVG-nél és a Librinél lecsaptam két leértékelt, érdekes – és egymástól teljesen eltérő témájú – kötetre, bár lehet, csak én nem látom a függőségek és a graffiti között az összefüggést. Ezzel végére is értem a napnak, bár Tóth Krisztina Párducpompáját, vagy Bagdy Emőke pszichológiai rejtelmekről mesélő kötetét is fejben magammal vittem. És velük még a 89-ik Ünnepi Könyvhét előtt találkozni szeretnék!
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1813
Borongós, az egymásra találás csodáját és az elvesztés fájdalmát ötvöző művészfilm az érzelmek és döntések táncáról: ez a Porto.
Az ellentétek vajon tényleg vonzzák egymást? Vagy ezzel hitegetjük magunkat, és a kezdeti rózsaszín felhőn át nézve a másikat, bármit elfogadunk, ha vele kapcsolatos? A Porto első kérdése ez is lehetne, hiszen nehéz megérteni, hogy a sodródó, bármilyen munkát elvállaló Jake (Anton Yelchin) és az ambiciózus, régésznek tanuló Mati (Lucie Lucas) hogyan is találhat egymásra. Az idővonalban ide-oda ugrál a film, és már az elején tudható: ez nem egy tipikus romantikus történet. Az egymásra találás nem vált át hosszú boldog időszakba, és ezután pláne nem a „boldogan éltek” időszak következik. Még a női főszereplő számára sem.
Gabe Klinger filmje több szempontból is emléket állít. Egyfelől a Porto a tragikusan fiatalon elhunyt Anton Yelchin utolsó szerepe volt. Másfelől – lelki értelemben –, a mulandóság és a pillanat csodájának érzékeny példája. Az élet azon törvényének, hogy a döntéseinket magunkkal visszük, annak minden véglegességével együtt.
Bárhogy is legyen – nézzünk magunkba őszintén –, nem tudnánk ellenállni a pillanat elsöprő erejének. A tekintetek találkozása, az a megfoghatatlan valami, ami vonz a másikhoz, nem söpörhető le a lelkünkről. Olyan ez, mint a zuhanás. Egyre gyorsabb, egyre szédítőbb, és a földet érésre senki nem gondol. A becsapódás fájdalma zökkent vissza a mulandóságba mindenkit, bárhogy is döntött.
Szeretem azt, ami velünk történik (?)
A döntések lehetősége a film másik kulcskérdése.
És nem egyszerű igen vagy nem dilemmáról van itt szó. Azonnal felmerül a kérdés: van jó döntés? Vagy minden döntés a körülmények függvénye, és úgyis meg lesz a maga következménye? Ezt a vonalat főként Mati személyesíti meg, aki két világ között lebeg.
Az elsöprő szenvedély, a megértettség és az elfogadás mellett a másik oldalon ott van a biztos jövő és a kiszámítható élet. A lélektan pozitív oldalával foglalkozó kutatások is feltették már azt a kérdést, hogy az elégedettség, vagy a boldogság számít igazán. Vagy mit értünk egyáltalán ez alatt? Amikor döntést hozunk ritkán tudjuk felmérni teljes egészében merre is tartunk. Események és más emberek is részei, ezért az ő kiszámíthatatlanságuk nem tehető semmissé. Az érme két oldalán ott van, hogy elindulunk valami felé, de ahogy mindez változik, mi is változunk vele együtt.
És mint az élet velejárója ott van a félelem és a biztonságra törekvés. Stabilitást akarunk, biztonságot magunk és szeretteink körül. Amikor bekapcsol a racionális gondolkodás, akkor döntést kell hoznunk – a sodródás és a lebegés már nem könnyed és örömteli. Ijesztő, kézzel foghatatlan köddé vált, amiben a vágyaink és a céljaink is elveszni látszanak.
Nagyon érzékenyen mutatja be a Porto a biztonságra törekvés, a kiszámíthatóság tragédiáját. Lerántja a leplet a szenvedély és az elementáris erejű egymásra találás halandóságáról, és ezt mi is jól tudjuk. Mindannyian találkoztunk már vele vagy így, vagy úgy. Mégis reménykedünk, hogy ez a történet majd más lesz. Mi majd kivételt képezünk a szabály alól. És néha ez meg is történik. De leggyakrabban esendő, fájó lelkű emberként megyünk tovább. A rossz emlékek idővel a múlt homályába vesznek, a szép pedig megmarad. Hogy egyszer olyan is jutott nekünk, átélhettük, ha csak rövid időre is. És így is megérte, minden pillanata.
"Reménykedünk, hogy ez a történet majd más lesz."
Ajánljuk:
- A romantika kedvelőinek
- A lélek rejtelmeit kutatóknak
- Azoknak, akik szeretik az esendő karaktereket
Nem ajánljuk:
- Az akció és kalandfilmek kedvelőinek
- Azoknak, akik jól végződő szerelmi történetre vágynak
- Ha nem rég szakítottál
A képek forrása: mozinet.hu