- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 3298
Lassan csordogál az összeesküvés-elméletek folyama. Hiszen minden rendben van alapvetően, ugye? A hatalmas lakótelepekben rendezetten, szabály szerint folyik az élet. Az emberek bejárnak a munkába, a kapcsolatok rendezésére pontos és megadott keretek vannak. A televízióban minden fontos és lényeges eseményről értesülhetünk. A vezetői réteg élén pedig ott van a szimbólumként megjelenő „Öreg” és a valódi hatalmat kezében tartó Nő, akit mindenki isten(nő)ít.
Mindenki? Mindig vannak kiskapuk. A kiutat minden elégedetlen keresni kezdi. Aki beletörődik, az nem is akar mást, nem is akar igazán változtatni, hiszen akkor lépne. Ez olyan egyértelmű, nem igaz? Kezd összeomlani a rendszer, vagy mindig is ilyen instabil volt a világ?
A megoldás egyszerű vagy bonyolult? Ha úgy vesszük valóban egy lépés csak. Két választási lehetőség adott. Az egyik, hogy egy üldözött, szélsőséges nacionalista csoporthoz csatlakozik az ember. Igen, ez alternatíva a kijutáshoz. A másik pedig a Mars kietlen és kegyetlen körülményeket biztosító (de szabad!) telepesei közé emigrálás, ahol maximálisan emberszerűvé alakított robotok adnak szociális hátteret és munkaerőt. Ennyi választási lehetőség adott a kisember kezében. Ideológiát váltó beolvadás-szabadság a Földön, vagy izoláció-szabadulás fényévnyi távolságban.
Túl sok a kérdés és a bizonytalanság? A csendes és elnyomott tömeg csak azért nem él káoszban, mert nem tud róla. A rend fenntartására a félelem és az illúziók mindig is remek alternatívát kínáltak. A másik oldalról, a Titkot, az alapokat megrengető összefüggéseket minél kevesebben ismerik, annál jobb. A legnagyobb csaták és a hatalom megszerzésére tett kísérletek mégis természetesen itt folynak. A dolgot tovább bonyolítja egy időgép létezése, de ez sem kézzelfogható tudomány. Az alternatív valóságok, a bekövetkezési valószínűségek egymás után sorakoznak végtelen sorban. A bábok zsinórjai mellett jól teszi az ember, ha a saját magát behálózó fonalakat is szemmel kíséri, mert mindig van, aki eléri a csúcsot, és még többen, akik a helyére törnek. Még akkor is, ha biztosított a múlt, a jövő és kikezdhetetlennek tűnik a jelen. De mi biztos a végtelen alternatívával és változóval dolgozó időfolyam tekintetében? Kiderülhet a végén, hogy a magas százalékban bekövetkező valóság is csak illúzió.
A könyv hősei az egész társadalmi rendszert felölelik. A legmagasabb pozíciótól a legalacsonyabbig. Hiába államvezető, világhírű művész, munkanélküli, egyszerű munkás, szektavezető valaki, megvan a maga szintjének megfelelő problémája, és lehetőségeinek korlátja. És a tükör, a hatalmas tükör, amiben groteszk és sokszor cinikusan összekacsintós formában a mára ismerünk, pedig a könyv majd 10 éve jelent meg. Véletlen, hogy ilyen ismerős? Több lett a probléma, vagy kevesebb? Épp ezzel egyensúlyoz zseniálisan az író, mert nem akar mondani semmit. Nem történik váratlan fordulat, mert ilyen pattanásig feszült, összeesküvésekkel teleszőtt világban bármi mindennapos lehet, ha világméretű változás, akkor is. A szereplők hatalmas különbségekkel indulnak, mégis ugyanaz köti gúzsba őket. A világuk és önmaguk korlátozott lehetőségei, nézőpontjai. Végül pedig a csúcspont sem ad katarzist, a megoldás is még csak úton van, de aki tud olvasni a jelekben, az nem lepődik meg. A legvégére is marad egy cinikus és feszültséggel teli félmondat: Na, és most…?
A képek forrása: pexels.com, bluelabyrinths.com, iestynshaw.wordpress.com
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1245
Ha Rozsomák útját tekintjük, ott vannak az X-Men filmek, az eredettörténet, egy kiugrás, és mostanra elérkezett a búcsú ideje. A film egy meglehetősen nagy ugrással kezd – 29 évvel járunk az Apocalypse eseményei után, a világ pedig megváltozott.
Kinézetében ugyan nem annyira – ami érdekes, mert a filmben az önjáró kamionok és az óriási betakarító gépek az egyetlen technológiai utalás – berendezkedésében viszont nincs helye a mutánsoknak. Se a jövendőbeli generációnak, se annak a néhánynak, aki életben van még. A disztópia jelző pedig nem túlzás, ha azt vesszük milyen erőszakos, keserű és agresszív lett a 2040-es évek Amerikája. Fenyegetettség, az erősebb ököl szabálya, elnyomás és mellőzöttség kíséri csaknem minden szereplő életét. Ha pedig hőseink egy rövid időre békét és nyugalmat is lelnek, az két dolgot jelent. Az egyik, hogy rájönnek mit veszítettek, mennyire elérhetetlen mindez. A másik, hogy csak percek, órák kérdése, és ez a béke szappanbuborékként fog szertefoszlani. Mint egy illúzió, egy képzelgés, ami valójában nem is létezik, a kóstoló pedig csak még dermesztőbbé és keserűbbé színezi a valóságot.
Ezért nem meglepő a kislány – Laura karaktere sem, aki erőszak által születik, ez alapján él és harcol. A vadsága és elkeseredettsége egyszerre akar elbánni a jelennel, bosszút állni a múlton és csakis általa jelenik meg a jövő reménye és egyben tragédiája. Ő testesíti meg szimbólumként azt a kellemetlen gondolatot, hogy egy ilyen világ milyen jövőt nevel ki, gyárt magának.
Szokatlan szuperhős
A történet érdekes csavart kap, hiszen a hátterét az Old Man Logan képregény sorozat adja, a főszereplője pedig nemhogy nincs épp csúcsformában, de konkrétan haldoklik. Az előző részek után olyan érzésem volt, hogy a színészek és/vagy a rendező azt mondta, hogy jól van, Rozsomákból most ennyi elég volt egy jó időre. A korábbi részek szuperhős-akció-kaland hármasából pedig egy nagyon furcsa hibrid lett.
A film egészét tekintve ugyanis majdnem 2,5 órás, és ebbe bizony nagyon sok minden belefér. A stílusát tekintve viszont kapunk egy szuperhős alapot, a szükséges akciójelenetek minimális hozzáadásával, a maradék pedig egy családi dráma és egy road movie összefonódása, ami valljuk be nem mindennapi. És mégis működőképes, ha ki tudunk lépni a tipikus keretekből. Mert az Avengers és a többi „testvér” által felépített kép itt kopottasabb, homályosabb, és ha időnként nem lennének miszlikbe szabdalva a rossz fiúk, azt is gondolhatnánk, hogy egy drámát látunk. Az összhatás ettől még drámai marad, de adrenalin helyett bűntudat, akció helyett nagyrészt cinizmus és fáradtság folyik az ereiben.
Ebben a világban csak meghalni lehet
Másra számítottam, mint amit kaptam, de nem mondanám, hogy elégedetlen vagyokLogan. Szuperhős film a Logan, szó se róla, de mélyebbre nyúlik, többet mesél és többet is enged látni. Nincsenek rikító színű kosztümök, látványos és gigászi csaták. Helyette van rengeteg kétség, belső vívódás, küszködés, keserűség és menekülés. Nemcsak az ellenségek, de a múlt és a jövő elől is. Ha pedig a jelen elviselhetetlen, jóformán semmi nem marad, ahol menedéket lelne egy kiszolgált, leharcolt és végletekig kizsigerelt harcos.
Hugh Jackman ebben a búcsúban nem a karmait villogtatja, és nem a karakterének a brutalitása az elsődleges jellemzője. A korábbi filmekben a „szokásos” egyensúly állt fenn, ami az akció felé vitte a történetet. Itt az ember, a sors, a meghasonulás és a következmények vannak a fókuszban. A leszámolás pedig legalább annyira külső, mint belső harc a főszereplő számára.
Mondhatjuk úgy is, hogy a rengeteg történet, csata és veszteség utolérte az elpusztíthatatlannak hitt Rozsomákot és lehántotta róla az állatias ösztönlény nagy részét. És miért fontos mindez? Mert egyvalamit tehetünk, ha úgy gondoljuk, megérdemli: kísérjük el a haldoklót az utolsó útjára.
Ajánljuk:
- A képregények és Rozsomák rajongóinak.
- Azoknak, akik a sablonoktól eltérő történetre is kíváncsiak.
- Annak, aki a dráma és a vívódások hátterét is szívesen veszi.
Nem ajánljuk:
- A szuperhősös mozikat elkerülőknek.
- Azoknak, akik az akciófilmek és a minél nagyobb csaták rajongói.
- A vidám, könnyed szórakozást keresőknek.
A képek forrása: imdb.com, dvdnews.blog.hu
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1235
Milyen az, amikor egyszerre szól egy film hozzánk és rólunk? Oly sokat elárul magáról előre, és mégis meglep, megráz és elgondolkodtat. De csak épp annyira, hogy a moziteremből kijövet még 1-2 óráig befelé is figyeljünk. És ne ijedjünk meg attól, amit találunk.
Enyedi Ildikó legutóbb 1998-ban jelentkezett nagyjátékfilmmel (Simon Mágus), és a nevéhez olyan csodálatos alkotások fűződnek, mint a Bűvös vadász és Az én XX. századom, amellyel Arany Kamera-díjat nyert Cannes-ban. Hatalmas várakozás és sok izgalom előzte meg a berlini filmfesztivál díjátadóját, de megérte: 42 év után a Testről és lélekről lett a második magyar film, ami – sok egyéb elismerés mellett – Arany Medve-díjat nyert.
Szembe jön a valóság
Felsóhajtunk: bárcsak így lenne, úgy lenne. És megyünk tovább a mindennapi teendőink végeláthatatlan sorában. Egyik hét telik a másik után, a világ pedig úgy érezzük, nem rejteget már meglepetéseket. Kiszámíthatóvá vált. És talán kissé szürkévé is? Meghasonlás ez, keserűség, beletörődés, vagy ez az élet rendje?
A szereplők a hétköznapi emberek életével és munkakörével vonulnak be a történetbe – a távolság, a keretek és a vágóhíd világa a szerepet mutatja csak meg, az embert oly kevéssé. A színek pedig csak a vérvörös és a betonszürke mentén tűnnek fel, és a professzionalitás érdektelen homályába burkolják a Testről és lélekről elejét. Mégis tudunk már valamit, és ott csillog a kíváncsiság a szürke falakon túl. Talán egy erdőben, talán a patak partján, a szarvasok szemében. A kétféle párosujjú patás, a szarvas és a szarvasmarha is éli a maga életét, bár ez utóbbi inkább bevégzi. Lehetséges egyáltalán érzékeny történetet írni egy olyan munkakörhöz, ami állatok lemészárolásával és feldolgozásával teszi hozzá a maga részét a világunkhoz? A véres valóság, az álombéli valóság összekeveredése pedig azt sejteti, hamarosan felborul a rend, a ráció pedig immár nem elegendő iránymutatóként.
A sejtések és a részletek által felvezetett merev valóságból lassan bontakozik ki az emberség, a sebezhetőség, az érzelmek kuszasága és az, hogy az élet sokkal több réteggel borul ránk, mint sokszor sejtjük. Még ott is, ahol a legtöbben mindent elkövetnek, hogy egyszerű kérdéseket és még egyszerűbb válaszokat találjanak. Mert legbelül mindenki érzi, hogy ez lassú haldoklás csupán. A lehajtott fej, a felemás érzések, a sötét szobákban hallható sóhajtások mind ugyanarról árulkodnak: valami hiányzik. Valaki hiányzik.
Te álmodsz engem vagy én téged?
A szeretetlenségbe tényleg bele lehet halni. Persze nem azonnal, de évek alatt, lassan fonnyadva, lassan megkérgesedve. Ha nincsen remény, akkor az egyhangúság is megfelelőnek tűnik. A két főszereplő pedig nehezített helyzetből indul. Vagy nekik csupán ennyi jutott? A lebénult kar simogatni, érinteni tudna, a kommunikálni és érezni alig képes elme és szív pedig szintén béna, de ez a bénultság valahol mélyen, nagyon mélyen rejtőzik, és csak lassan olvad a jégburok. Legbelül mégis él bennük egy akarás, ami először formát sem ölt, de a sokat emlegetett álom mégis hidat kovácsol közöttük. A híd viszont émelyítő, ködbe vesző mélység felett vezet át, rozoga, bizonytalan rajta a lépés, és nemcsak rá kell lépni, de a közepén lehet csak találkozni egymással.
Hiába gondolunk a megkérgesedett szívű lemondásra, vagy a rezzenéstelen arcok tömegére, ilyen törékenyek és sebezhetőek vagyunk belül. És mégis keressük a magunk hídját, ami egyszerre rémiszt halálra és önt el reménnyel is. Küzdünk, latolgatunk, méricskélünk, kívül is, belül is. Ez az érzékenység, ez a keresés a Testről és lélekről legszebb üzenete. Mert a szereplők kiválasztásával, a történettel, a helyszínnel Enyedi Ildikó ráérzett valamire, ami egyszerre misztikus és hétköznapi is. Ami transzcendens és nagyon is emberi, miközben nekünk mesél – önmagunkról is. És egy szívszorító összegzés marad csak a végére: magányosnak lenni nehéz, igazán szeretni még nehezebb, de a legnehezebb hagyni, hogy a másik szeressen minket úgy, ahogy vagyunk.
Ajánljuk:
- az emberi sorsok iránt érdeklődőknek
- a misztikus és a valóság összekapcsolódását kedvelőknek
- azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató filmeket
Nem ajánljuk:
- ha nem viseled jól a sötét hangulatot
- ha nincs kedved embereken, sorsokon gondolkodni
- ha a művészfilm szó említésére is elmenekülsz
A képek forrása: port.hu, mozinet.hu
- Részletek
- Írta: Villányi Gergő
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 1181
Hátborzongató tud lenni az a szembesülés, hogy az emberi viselkedés az online térben is ugyanolyan. Az eszközök mások, a technológia megváltoztat pár apróságot, de a lényeg ugyanaz marad. Jut eszembe: a te telefonodba belenézhetne a párod vagy a barátaid?
Szeretem azt az érzést, amikor a meglepetés erejével találnak meg alkotások. Hiába van egy előzetes elképzelésem, egy történetvázlat, ahogy elsötétül a terem, még nagyjából egy, másfél órának kell eltelnie, mire kiderül, milyen is valójában az a film, amit kinéztem magamnak. Az őszinteség pedig a Teljesen idegenek központi témája. Nem is filozofálja túl, egyfajta abszolút igazságot keresve, és szó sincs arról, hogy nézőpont kérdése lenne a valóság. Azaz egy tekintetben mégis: mennyit tudunk legjobb barátainkról, és mit titkolunk még előttük is?
Provokatív az a kérdés, hogy mennyi hazugság fér bele egy több évtizedes barátságba? És emellett jogos is? Egy baráti társaság vacsorával ünnepli meg a holdfogyatkozást, finom ételekkel, borral, és rengeteg beszélgetnivalóval. Ez a terv. Az, hogy egy olasz nagyvárosban járunk majdnem mellékes, hiszen bárhol játszódhatna a film. Bármely város, bármely társaság alkalmas lenne szereplőnek, hiszen a bizalom, a titkolózás és a rejtegetnivaló nem ország vagy nyelvfüggő.
Vajon az alapötlet egyszerűsége vagy épp a komplexitása rejti magában azt, hogy működik? Hiszen annyiról van csupán szó, hogy az okostelefonjaink sokat tudnak rólunk. Hol jártunk, hol kapcsolódtunk fel a wi-fire. Milyen információra kerestünk rá. És persze ott vannak az e-mailek smsek, a tárolt fotók, telefonszámok is. Mindez a rengeteg információ a kis műanyag dobozva zárva kísér minket nap, mint nap. A munkahelyen, otthon és vendégségben is. Nyomokat hagyunk, gyűjtögetünk, tárolunk és reagálunk. Ha belegondolnánk egy percre, vajon hány olyan kép, telefonszám vagy e-mail van a birtokunkban, amit nem szeretnénk, ha más tudna? Vagy, hogy egyvalaki ne tudjon róla? Kiderül, ha az esti vendégség alatt azt játsszuk, hogy mindenki kiteszi a telefonját az asztalra, és minden hívást kihangosítva vesz fel. De itt még nincs vége. Az e-maileket felolvassa, az smseket és a chat üzeneteket is. Ha pedig képet vagy más egyebet kap, azt mindenkinek megmutatja. Aki arra gondol, hogy ebből komoly katasztrófa sülhet ki, az helyes úton jár. Mert mindez nemcsak a többiekkel való szembenézésről és a megnyílásról szól. Ez már olyan meztelenség és kitárulkozás, ahol egyetlen apró részlet sem marad árnyékban.
A Teljesen idegenek nem ítélkezik, csak tükröt mutat: ilyen az ember és a technológia is csak egy eszköz. Fejlett, azonnal elérhető és villámgyors digitális világunkban ugyanúgy belekeveredünk a megcsalásba, a munkahelyi afférokba, eltitkolt testi és pszichés betegségek kísérik mindennapjainkat. Mindez pedig elővigyázatossá tesz, különféle védműveket és rendszereket dolgozunk ki arra, hogy a rend látszata mégis megmaradjon. A telefonszám egy kollegánké, a kapott képeket, e-maileket úgyis csak mi olvassuk el. A chatbeszélgetéseinkhez pedig senkinek semmi köze. És ha hirtelen az ellenkezőjére fordul mindez? Hogyan éreznénk magunkat, ha nyitott könyvvé válna az online életünk?
A privát szféra, mindazok a csak ránk tartozó magánlevelezések, beszélgetések és információk persze nem feltétlenül szólnak hűtlenségről, a másik háta mögötti döntésekről és elhallgatott dolgokról. Létezik, és kell is, hogy legyen olyan szegmense az életünknek, ami csak ránk tartozik. A bizalmat nem az állandó ellenőrizgetés és a teljes transzparencia adja meg egy kapcsolatban. Ez egyéni felelősség és megelőlegezett bizalom kérdése is. Emberi eltévelyedésekkel, kicsinyes és ostoba megoldásokkal jár a létezés egyik oldala. Belátással, őszinteséggel a másik. Ezek arányairól pedig senki más nem dönthet helyettünk, ha rólunk van szó.
Ajánljuk:- az emberi lélek iránt érdeklődőknek
- a drámai fordulatokat kedvelőknek
- azoknak, akik szeretnek izgalmas társadalmi kérdéseken gondolkodni.
Nem ajánljuk:
- ha nem szereted az őszinteséget
- ha nincs kedved emberi kapcsolatokról gondolkodni
- ha nincsen okostelefonod.